Juhász Anna: Vér és fejek

Juhász Anna: Vér és fejek

A vérében van: Juhász Anna a saját és szülei életén végigfolyó motívummal emlékszik vissza gyerekkorára. Irodalmi délután az in.hu-n.


Életünk és halálunk szent folyadéka. Apám, a költő époszt írhatna róla. Anyám, az orvos nekiállhatna levenni, meghatározni, beadni vagy szétválasztani, csinálhatna belőle friss fagyasztott plazmát, vagy thrombocytakoncentrátumot. Megnézhetné miért kevés, vagy miért van több belőle a kelleténél. Én nem verset vagy kenetet látok magam előtt, hanem egy képet, egy már szakadozott, a szélein gyűrött, fehér keretes képet, amely az elmúlt években itthon feküdt az egyik könyvkupac tetején, de ezt megelőzően évtizedeken át Anyám orvosi szobájának falán lógott. Azt hiszem, kicsit ijesztő. Egy fej a Kass-fejek közül, de nem az igazi próbababafej, melyet Apám is körbeírt, hanem egy kép – róla. Egy fej, arc nélküli, leöntve vastagon piros, vér-piros temperával, vagy olajfestékkel. A hófehér, halottfehér, arc nélküli fejen a vér, egyfajta erőszakos, végleges befejezésként, gyász-szimbólumként. Kass János képet csinált barátjának, 1972 de cemberében. Hiszen jött a gyász, Erzsike, Apám első felesége, Szeverényi Erzsébet meghalt. A fejeket évekkel korábban együtt találták ki:

„Fejek, fejek, fejek: emberfejek: mámorosak, törtek, repedezettek, véresek, gyönyörűek! Fejek, szerelemmel-megnyitottak"

– írta Apám az Írás egy jövendő őskoponyán című versében. Amikor Kass megállt Apám előtt, hogy mit kéne kezdeni a fejekkel, Papa fogta a valóságosnál tán könnyebb polisztirol, műanyag fejet, nézte, forgatta, majd két combja közé szorította és elkezdte írni körbe-körbe csigavonalszerűen. „Vers egy műanyag-koponyán, a koponya-búb pont-közepétől gyűrűsen körben a nyakig lefelé írva" – így kezdte. Aztán jöttek a többiek: Nagy László, Somlyó György, Kurtág György, Reich Károly, Hajnal Gabriella. Faludy György börtönverseihez egy hét tagból álló sorozat élén állt a vérző fej, de volt szögekkel, céltáblával, vércsíkkal, késsel, galambokkal megjelölt fej is, a fájdalom attribútumai.

Eltelt hat év, amikor 1978-ban Kass János bemutatta egy vacsorán szüleimet egymásnak. Pár hónapra rá megházasodtak. Anyám mindent szeretett, ami Apámé volt: forgatta, törölgette a tárgyakat, könyveket, képeket. Virágot vitt Erzsike sírjára. Amikor hét év otthonlét után minket már elindított az iskolai életbe, és visszament dolgozni, két dolgot vitt magával a kórházi rendelőjébe: ezt a Kass János-képet és egy makett könyvet, a Remény a halálig című válogatott verseskönyv üres példányát, de ezzel a címmel – ami nemcsak őt, de minden betegét is biztatta az életre. Ebbe jegyzetelt minden fontos dolgot, ami a vérrel, transzfúzióval, haematológiai betegségekkel összefüggő gyakorlati tevékenységre vonatkozott. Papával és testvéremmel, Eszterrel sokat jártunk be Mama munkahelyére, a kórházba, ha hétvégeken ő volt az ügyeletes. Sokszor félórát is üldögéltünk a szobájában, várva rá. Ilyenkor mindig a Kass-képet néztem, amíg vissza nem tért.

A vérrel leöntött Kass-fej itt valamiféle élet-zászlóként világított a szobában, az ágy felett. Akkoriban nem tudtam a kép eredetét, történetét, de emlékszem: nekem a gyógyítást jelentette. Én így képzeltem a győzelmet – emberi bajok felett.

Mama persze dolgozott: épp vérkészítményt kellett beadnia egy betegnek, vagy valaki rosszul lett, és ő segített rajta. Mindig mosolyogva jött a folyosón és hozzánk be a szobába is: a világoszöld egyenruhában, rajta a fehér köpennyel. Futott át a hídon, amely a két épületet összekötötte, egyik oldalon a leukémiás betegek, a másikon az immunbetegek, majd a csontvelőtranszplantáltak. Fiatal volt, erős, még nem is értettem, micsoda támasza Apámnak és emberek százainak. Nem értettem azt sem, hogy függ össze számára a múlt, az élet és halál, a munka, a művészet, Apám verse, Kass János képe.

1997 nyarán együtt mentünk le Dégre, Kass János kiállításának megnyitójára. Ott találkoztunk a dégi polgármesterrel és két velünk közel azonos korú lányával, Verebics Ágival és Katival. Előbb a hatalmas, impozáns, timpanonos, oszlopos Festetics-kastélyt láttuk meg. Papa elmesélte, hogy egyik jó barátja, a macedón Pascal Gilevski itt tanult öt éven át, amikor 1948-ban a görög polgárháború miatt, sok ezer görög-macedón gyerekkel együtt, őt is ide menekítették. Tízévesen már tudott Petőfi- verset magyarul. Mikor tovább haladtunk, jobbról megkerülve az épületet, feltűnt egy gyönyörű tó tavirózsákkal, a parton fa-matuzsálemekkel. A tóban egy kis sziget, a szigeten egy gyönyörű ház, úgy mondták, a „holland ház". Egy hídon kellett átmenni, hogy odajussunk. Valaha csak csónakkal lehetett megközelíteni, mert a grófi család tüdőbajos tagjainak tartották fenn az épületet. Aztán itt megláttam a fejeket, Kass János gyönyörű fehér fejeit, a tömegből kiváló alkotók gondolataival és érzéseivel, életével és könnyeivel teleírt fejeket, ekkor eszembe jutott a kórházi falon lógó, bekeretezett véres fej, és hallgattam Apám szavait: „Fejek: a tudást, a technikát, a vérzést, a gyönyört, a veszteséget, vereséget és halált hordozók, csodálatos és megbűvölő szerkezetek, szenvedések áldott csontserlegei. Fejek: Kass János gyötrelmének és töprengésének, örömének léttel telt kelyhei, világgyomrok, halál-villanykörték: hirdessétek az Élet Érdemét!"

A vér: halál, élet, lüktető, lobogó, megújuló, tisztító élet-folyadék.

A kép: az Élet Érdemét hirdető – halálból az életbe, gyászból a teremtésbe. Ez az egyetemesség, amelyet Apámék létrehoztak. Ezt hordozza Kass János vérző fejképe. Ma már az enyém. Elindulok. Hónom alatt a képpel, saját otthonom felé sietve, ezt örököltem én is.

Az írás az Alibi hat hónapra sorozat Vér című kötetében jelent meg.

From Your Site Articles