A Wicked musical filmes adaptációja már most az egyik legnagyobb Oscar-esélyes 2025-ben – a popkultúrára gyakorolt hatása pedig aligha lesz elhanyagolható. Hasonló siker jutott korábban a Hamiltonnak is, amelyből valóságos kulturális jelenség lett. Ezért is meglepő, hogy Lin-Manuel Miranda első musicalje, az In the Heights, amelyet Jon M. Chu (Kőgazdag ázsiaiak) rendezett, nem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelt volna.

Pedig minden adott benne egy későbbi kultfilmhez: a szereplők lendületesek, a dalok fülbemászóak, a történet szerethető és érzelmileg is megérint, a látványvilág pedig elképesztő. Egy vibráló, szenvedéllyel teli film, amely már az első percekben magával ragad. Nem kérdés, hogy idővel kultikussá válhat.

A 2013-ban bemutatott Összefüggés című film ma már klasszikusnak számít, ami arra enged következtetni, hogy a sok szempontból rá hasonlító Ami belül van is kultikussá válik majd. A film egy baráti társaságot követ nyomon, akik együtt ünnepelnek egy bulin, mielőtt egyikük megnősülne. Velük ünnepel egy olyan személy is, akit a középiskola óta nem láttak. Hogy még izgalmasabbá tegye a dolgokat, azt javasolja, hogy próbálják ki az általa fejlesztett kísérleti eljárást, amelynek segítségével az emberek testet cserélhetnek. Egy játékot játszanak, amelyben megpróbálják kitalálni, kinek az elméje van kinek a testében, és csak ő tudja a válaszokat. A kísérteties operatőri munka, a titkok felfedéséből fakadó drámai feszültség és a végső fordulat izgalmas thrillert eredményez.

A történelem legkreatívabb slasher filmjei (a horrorfilmek egy műfaja, amikor egy gyilkos sorban szedi áldozatait, általaban egy éles tárggyal) mindegyike bizonyos mértékben kultuszrajongói körrel rendelkezik. Ebbe a kategóriába tartozik Halina Reijn Játsszunk gyilkosost! című filmje is, amely egy Z generációs baráti társaságot vizsgálja, miután egyikük látszólag meghal. A karakterek fokozatosan elveszítik a bizalmat egymásban és miközben megpróbálják kideríteni, hogy ki a gyilkos, véletlenül egymást támadják meg. A film mesteri példája a klausztrofób, szorongást kiváltó filmkészítésnek, amely olyan pontosan ábrázolja a Z generáció viselkedését és kollektív filozófiáját, hogy biztosan klasszikussá válik.

Harley Quinn filmben való szimpatikus ábrázolása messze eltér a klasszikus képregényváltozatától. Gyakorlatilag annyira szólkimondó, hangos és pimasz, hogy lehetetlen nem szeretni. A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) parodizálja a műfajt, miközben a legszórakoztatóbb aspektusaira koncentrál, és egy vicces, feminista csavarral rendelkezik, amivel máris komoly követőtábort szerzett magának.

Az ijesztésekkel, rémisztő helyzetekkel és sokkoló jelenetekkel teli, szinte érthetetlen horrorfilm főszereplője Joaquin Phoenix, aki sokak szerint karrierjének egyik legjobb alakítását nyújtja. A zavaros narratíva, amelyet a nem lineáris szerkezet, a legtöbb párbeszéd szinte összefüggéstelen hangvétele és Phoenix megkapó alakítása mind olyan elemek, amelyek a horrorfilmek szerelmeseit garantáltan lenyűgözik.

A film a hollywoodi hangosfilmre való átállás időszakát, az 1920-as éveket követi nyomon valós és kitalált szereplőkön keresztül. Magával ragadó cselekménnyel meséli el a korszak legmeghatározóbb pillanatait, megragadva a filmipar akkori vezetőinek nagyszerűségét és hatalmas ambícióit. Ez egy szerelmes levél a mozihoz, amely dicséri annak dicsőségét és kritizálja legsötétebb pillanatait. Annak ellenére, hogy a megjelenést követően megbukott a mozikasszáknál, idővel jó eséllyel a klasszikusok közé emelkedhet.

(Screen Rant)