Egy David Lynch-féle, teljesen kiszámíthatatlan, szerelmi road movie, amelyben Lula Fortune (Laura Dern) és Sailor Ripley (Nicolas Cage) történetét követjük. A párt a férfi börtönbüntetése szakítja szét, miután önvédelemből megöl egy támadót, majd két évvel később Lula kiszabadulása után újra együtt indulnak útnak.

A film alaphelyzete egy klasszikus szerelmi történetnek tűnik, de Lynch módjára hamar átcsúszik egy szürreális, erőszakkal, abszurd humorral és bizarr találkozásokkal teli világba. A film lényege nem a lineáris cselekmény, hanem az az atmoszféra, amelyben a romantika és az erőszak folyamatosan egymásba csúszik.

Fekete humorú szatíra a fiatalság megszállottságáról. A történet két rivális nő, Madeline Ashton (Meryl Streep) és Helen Sharp (Goldie Hawn) körül forog, akik egy titokzatos elixírt fogyasztanak, amely örök fiatalságot ígér.

A film egyre abszurdabb irányba fordul, ahogy a „halhatatlanság” mellékhatásai fizikailag is groteszk következményekhez vezetnek. A látványos, már-már rajzfilmszerű test-sérülések és a túlzó humor teszik igazán emlékezetessé. A film egyszerre szól a szépségkultuszról, a rivalizálásról és arról, hogy a tökéletesség iránti vágy mennyire abszurd végletekig vihető.

A vad és szándékosan túlstilizált bűnügyi road movie, amelyben Mickey (Woody Harrelson) és Mallory (Juliette Lewis) egy őrült, országokon átívelő gyilkosság-sorozatba kezdenek. A film egyszerre provokatív és vizuálisan kaotikus, és sokaknál pont az a határvonal, ami eldönti, mennyire tudják élvezni a brutális, szatirikus stílust.

A történet mögött ott van egy erős média-kritika is: hogyan válhatnak a bűnözők celebbé, és hogyan torzítja el a valóságot a szenzációhajhászás. A film ezért nemcsak sokkolni akar, hanem folyamatosan reflektál is arra, amit mutat.

A színészethez nemrég visszatért Quentin Tarantino egyik legismertebb alkotása, amely több, egymásba fűzött bűnügyi történetszálat követ. A film szereplői között ott van Vincent Vega (John Travolta), Jules Winnfield (Samuel L. Jackson), valamint Mia Wallace (Uma Thurman).

A film időkezelése széttördelt, mégis precízen összeálló narratívát hoz létre, amelyben hétköznapi beszélgetések és hirtelen erőszakos kitörések váltják egymást. A stílus, a dialógusok és a karakterek ikonikusak lettek, a popkultúra szerves részévé váltak.

A Toy Story – Játékháború a Pixar első egész estés animációs filmje, amelyben egy játékokkal teli világ kel életre. Woody és Buzz Lightyear történetét követjük, akik kezdetben riválisok, majd kénytelenek együttműködni, amikor veszélybe kerül Andy szobája.

A film alapvetően a felnövésről, identitásról és féltékenységről szól, miközben könnyed, családi történetként működik. A technikai újításai mellett érzelmileg is erős, és máig az egyik legfontosabb animációs mérföldkő.

A Wes Craven által rendezett önreflexív horrorfilm tudatosan játszik a műfaj szabályaival. A történet középpontjában Sidney Prescott (Neve Campbell) áll, aki egy maszkos gyilkos célpontjává válik.

A film különlegessége, hogy miközben egy klasszikus slasher, folyamatosan kommentálja is saját műfaját. A karakterek tisztában vannak a horrorfilmek szabályaival, és ezt a tudást próbálják túlélésre használni.

Danny Boyle filmje az edinburgh-i drogos szubkultúrát mutatja be, Mark Renton (Ewan McGregor) történetén keresztül. A film egyszerre nyers és stilizált, humoros és tragikus. A heroinfüggőség mindennapjait mutatja be, miközben erős vizuális stílus és ikonikus zenei válogatás kíséri. A „Choose life” monológ a 90-es évek egyik legismertebb filmes pillanata lett.

Egyetlen 90-es évekbeli filmekről szóló lista sem lenne teljes egy romantikus vígjáték nélkül, és a műfaj egyik legidőállóbb alkotása a 10 dolog, amit utálok benned, amely Shakespeare A makrancos hölgy című darabjának finoman szórakoztató, modern feldolgozása Heath Ledger és Julia Stiles főszereplésével. A film stílusa a legjobb értelemben véve nagyon jellemző a korszakra: vastag papucsok, színes horgolt ruhák, térdig érő bőr csipkés cipők, Doc Martens Mary Jane cipők, pillangós pólók és Skechers cipők. De az időtálló cselekmény emeli ezt a filmet a szórakoztatóból kultikus klasszikussá.

David Fincher filmje egy kiüresedett fogyasztói társadalomban élő férfi (Edward Norton) történetét követi, aki egy Tyler Durden (Brad Pitt) nevű titokzatos figurával találkozik, és egy underground harcklubot alapítanak. A történet fokozatosan fordul egyre sötétebb és filozofikusabb irányba, miközben az identitás, a kontroll és a társadalmi lázadás kérdéseit boncolgatja.

A film végső csavarja a popkultúra egyik legismertebb fordulatává vált, és máig erősen vitatott, hogy mit is jelent pontosan.

Sofia Coppola filmje lázas álom a lánykorról, a depresszióról és a 70-es évek álmos külvárosi környékén leselkedő sötétségről. A film azonban még ennél is sokkal több lett: olyan vizuális nyelvet és hangulatot teremtett, amelynek visszhangjait még több mint 25 évvel később is érzékelhetjük a filmművészetben, a divatban és az irodalomban. „Soha nem írtam még forgatókönyvet, de gondoltam, megpróbálom megírni az első fejezetet, mert vizuálisan olyan élénken él a fejemben. Ez csak egy magánprojekt volt, amit éjszakánként szórakozásból csináltam” – mondta Coppola a Vogue-nak a film 20. évfordulóján.