Dragomán György: Csendkirály

Nem hallok, nem beszélek.

Légy csendben, hallgass, légy csendben, hallgass. Ne beszélj, ne szólalj meg. Hallgass-hallgass-hallgass, ne beszélj.
A Csendkirály mondja ezt, itt suttogja, most is hallom.
Légy csendben, hallgass, légy csendben, ne beszélj.

A Csendkirály nagyon kicsi, a fejemben lakik, a szájamban alszik, a nyelvem alatt. Ha megmozdítom a nyelvem, felébred, felébred és beszélni kezd, legyél csendben, mondja, hallgass, mondja, ne beszélj, mondja.

Suttog, de nagyon hangosan suttog, a szavai birizgálják belülről a szájamat, csiklandozzák az orromat, zúg a fülem, ahogy belesustorogja, hallgass-hallgass-hallgass, cseng a fülem ahogy belesziszegi, nebeszélj-nebeszélj-nebeszélj-nebeszélj.
Rá akarok kiáltani, mondani akarom neki, hogy menjen el, tűnjön el, hagyjon békén, de nem tudok megszólalni, a Csendkirály átöleli a nyelvem, belekapaszkodik, szorítja, szorítja, szorítja, ráül, rámászik, érzem, hogy ott van a nyelvemen, elnyújtózkodik rajta, hideg súlyos kavics.
Ti nem tudjátok milyen ez, néztek rám, és azt mondjátok, szólalj meg, beszélj, mondjál valamit.

Beszélj, mondjátok, szólalj meg mondjátok, mondj valamit, mondjátok.
Mért nem tudsz beszélni? mért nem akarsz beszélni? Mért nem mondasz semmit? – kérdezitek.
Süket vagy? – kérdezitek. – Nem hallod, mit beszélünk?
Nem válaszolok. A Csendkirály nem engedi.
Néma vagy, néma vagy, néma, mondjátok. Süketnéma.
Hallgatok.
Minden beszél, csak én nem beszélek, a hold is beszél, a föld is beszél, a kövek is, a falak is, mindennek hangja van, minden beszél.
Nemcsak füllel lehet hallani, szemmel is és kézzel is és bőrrel is.
Ti ezt nem tudjátok, de én tudom.
Hallgatom a hold hangját, hallgatom a kövek hangját, a téglákét, a föld mélyén a csontokét, a füstét és a napfényét, hallom, hogy mit mondanak, hogy hozzám beszélnek.
Beszélj, mondják, mesélj, mondják, mondd el a történetedet.
Nem szólalok meg, hallgatok, hallgatom őket.
Figyelj ránk, mondják, figyelj a hangunkra, mondják.
A hangjuk erős, erősebb a Csendkirály suttogásánál.
Hallgatom őket, hallom, hogy beszélnek, velük akarok beszélni én is.
Benyúlok a számba, a Csendkirályt keresem, a nyelvem síkos, forró, az ujjaim hidegek, a Csendkirály kisiklik a kezemből, előbújik a fogam mögé, kiveszem a kezem a számból, de nem csukom be a szám, nagyra tátom, úgy hallgatom, hogy beszélnek a fák, hogyan suttog a szél.
Elképzelem, hogy én beszélek, a hangjuk visszhangot ver a számban, az én hangom lesz.
A Csendkirály azt mondja, nem szabad, azt mondja csukjam be a szám, hagyjam abba.
Hallgassatok, kiáltja, olyan hangosan, hogy végre meghallják.
Nem csukom.
Egy pillanatig azt hiszem, hogy engedelmeskedni fognak, hogy hallgatni fognak, aztán meghallom, hogy azt kiáltják, nemnem-nem-nem-nem, és ahogy a kiáltásuk visszhangot ver a számban, érzem, hogy forró lesz a levegő, már én is velük kiáltok, nem hallgatok, tovább nem hallgatok, ezt kiáltom.
Megtelik a szám hideg, friss levegővel, sűrű és sima, harapni lehetne, érzem a fogamon, hallgass, suttogja a Csendkirály, de visszhangot vernek a számban a föld szavai, a hold szavai, a kövek szavai, ide-oda örvénylenek a fogaim között, a nyelvem fölött, egyre hangosabbak és hangosabbak, hallgass, mondja a Csendkirály, hallgassatok, kiáltja, de a visszhangok elnyomják a hangját.
A Csendkirály elengedi a nyelvem, befogja a fülét, de hiába, úgyis hallja a hold hangját, a föld hangját, a téglák hangját, a csontok hangját.
Ahogy a Csendkirály meghallja a hangom, a fülére szorítja a két kezét, azt kiáltja, hallgass, de a hangja gyenge, az enyém erősebb, ahogy azt kiáltom, nem, többet nem, soha többet nem, tudom, hogy a hangom nagy és erős, áthatol a Csendkirály tenyerén, be a fülébe, be a fejébe, és a Csendkirály ettől zsugorodni kezd, egyre kisebb és kisebb lesz, aztán eltűnik egészen.
Soha többé nem kell már hallgatnom.

Soha többé nem mondhatja rám senki azt, hogy néma.

Az írás az Alibi hat hónapra – Húsz című kötetben jelent meg.