Esterházy Péter: Gondolatok a bugyiról

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!
(Ismeretlen szerző a 21. századból)

Kezdjük üstöllést egy hazafias sóhajjal: Micsoda lejtmenet! Minő rombolása ím ama posztmodern lelkületnek! Vörösmartynak még a könyvtárról támadtak gondolatai, és a jelen jelesei sem bugyikról értekeznek, értékes gondolataik jobban forognak az idők magyar voltáról, vagy a turul nemzeti mibenlétéről, vagy újabban híres gyökereinkről Európa és Ázsia sötét fényeiben, és arról hogy megint mint mindig bántják és bántják és bántják a magyart – elég! A hülyeségnek is (melyben e sorok írója is osztozik) van határa.

Írásunk műfajaként a csontvázat neveznénk, nem fejtünk ki semmit, csak jelzünk, semmi hús, csak csont. Be nem vallott célunk minél rövidebbnek lenni, minél kevesebbet gépelni kelleni akarni, de ezt tényleg nem valljuk be. Ennek jegyében próbáltuk a számítógépünkből a bugyis szövegeket kinyerni, de élemedett korunknak megfelelően csődöt mondtunk, lemaradva így a kopizás szövegnövelő könnyű lehetőségéről. Pedig művészetünk, romló emlékezetünk szerint, gazdag bugyiban, főleg, ha a bugyit metaforizáljuk, vagy érthetőbben: ha a bugyihoz hozzávesszük annak természetes környezetét is. De tárgyunk komolysága miatt nem akarnánk közvetlenül pinázni.

Színes példákkal tudnánk igazolni, mintegy az első bekezdés alig rejtett, régi magyar vitáját folytatva, hogy szinte minden magyar bugyiban ott rejtőzködik a szabadság iránti olthatatlan vágy. És nemcsak az individuumnak a – például – felvilágosodás által megáhított szabadsága, hanem bizony a közösségé is. Bugyi és szabadság. Bugyi és diktatúra. Ezek lehetnének tárgyszerű alcímeink. A nyegle tréfának, mely mindenképp méltatlan volna a komoly, felelősségtudó magyar hagyományokhoz, ellenállunk, hogy tudniillik alcím-variációként az „Alibi-szöveg”-et is említsük. Nem említjük.

Célunk majd megtalál minket, ilyesmit állít Weöres Sándor, és ebben reménykedünk magunk is. Konkrétan tehát összeviszsza beszélünk. Megírt vagy megírtnak vélt szöveget megtalálni nemcsak fájdalmas, de ijesztő is. Félelmetes. Mintha minden álom volna csak, főleg az életünk maga. Ha pedig mi magunk álmodjuk magunkat, avval sem jutunk előbbre, nem tudván semmit az álmodó életéről. Ez igen költői gondolat, de nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz. Amelyet nem ismerünk. Tehát lehet, hogy mégis hozzátartozik.

Mennyek oh Weöres Sándora, segítsd meg alázatos híveid.

Összefoglaljuk (és még csak meg sem ígérjük, hogy „mindezt megírjuk még pontosabban is”): Az Ágnes című kicsi regényünk megjelent a (régi) Mozgó Világ 1981. októberi számában. Van benne egy jelenet, ahol a címszereplő barátnéival ruhacserét szervez. Ő egy piros bugyit kínál föl ruhacserére, és hogy emelje annak értéket, azt állítja nevetve, hogy ezt maga Lenin viselte volna hajdanán. Még volt valami utalás a baloldali áramlatok akkori apályáról, és leíródott a mondat (és mely nagy élvezettel! – önéletrajzi megjegyzés), hogy Lenin a táncparkett ördöge. Verzállal volt szedve!
Hogy is volt tovább? Most légy okos, Domokos. És főleg rövid. Mert amikor a szöveg a kiadóhoz került, ott a Lenin fönnakadt a szűrőn. Volt szűrő. Szóval hogy így nem. A szerző állt egy kiadói szobában, sok ember vele szemben, és nem volt hozzászokva, hogy így beleszóljanak a szövegébe. Eléggé fiatal volt akkor. Nem mintha később hozzászokott volna. Minthogy ő is úgy vélte, a hülyeségnek nincs határa, arra gondolt, hogy ha határtalan hülyeséget mond, akkor mindenkinek világos lesz, hogy ez hülyeség, és Vlagyimir Iljics tovább élhet a szövegében, míg meg nem hal. Ezért tréfálkozva (!) odanyilatkozott, hogy hát a Lenin az csupán egy név, lehetne akár Jenő is. Hogy mért éppen Jenő, arra most nem emlékszünk. Legnagyobb meglepetésére a döntéshozók összenéztek, bólintottak, rendben, legyen Jenő. De hát milyen Jenő? Nem hitt a fülének. A szövegnek így nem nagyon lett értelme. Amit nyilván majd megint a posztmodern nyakába varrnak mint öncélú izét. 1982-ben így is jelent meg a könyv, evvel a titokzatos vagy blőd Jenővel.

Nade. Nade múlt az idő, a késő Kádár-korszak poshadt ideje, és amikor négy évvel később újra megjelent a szöveg a Bevezetés...-ben, akkor ott egy marginália jelezhette a történteket. Ott fénylett az igazság, ha elbújva is, a kor homályában. (Bevezetés, 338. oldal.) Vagyis fénylett, de csak korszak-fénylett, vagyis valami el is lett mondva meg nem is. És ez nem az a szépen ingó bizonytalanság volt, srég lengés, ami szerintünk minden jó mű sajátja, hanem hiba, strukturális hiba és tehetségtelenség. Megaláztatás. És kodás is.

Mire is jutottunk? Arra talán, hogy ha a megfelelő bugyiba kapaszkodunk, nagy tudásoknak leszünk birtoklói? Hogy a hajdan megírt bugyik lehetnek emlékezetünk bírái?

Adjuk hát ki a jelszót, hogy bugyit minden program-hazafi, minden utó-bátor... mijébe is? Kezébe, ez volna a kézenfekvő megoldás. Nem inkább a szájukba kéne tömni? Mélymagyar levegőt vesz, nem mozog. Nem tudjuk, mi a megoldás. Nem tudom, mi a megoldás. Azt sem, hogy van-e egyáltalán. Valami persze történni fog, bugyik jönnek, mennek, le, föl.

Az írás eredetileg az Alibi – Hat hónapra sorozatban jelent meg, mely kapható a könyvesboltokban, vagy innen megrendelhető.

Nyitókép: Hamu és Gyémánt/Burger Barna