A brazil film középpontjában Val áll, aki évekkel korábban hátrahagyta a saját lányát, hogy São Paulóban házvezetőnőként dolgozzon. Az évek során szinte pótló anyjává válik munkaadói fiának, miközben a saját gyerekével való kapcsolata elhalványul. Amikor a lánya, Jéssica váratlanul megjelenik, hogy egyetemre jelentkezzen, minden felborul. A lány nem hajlandó elfogadni azt az alárendelt szerepet, amelybe az anyja belenyugodott, és ezzel felszínre kerül az évek alatt felgyülemlett feszültség.

A film kegyetlenül őszintén mutatja meg: az anyaságot nem lehet elválasztani a társadalmi helyzettől. Val szeretete valódi, de az ára az volt, hogy fizikailag és érzelmileg is távol maradt a saját gyermekétől.

Marlo háromgyerekes anya, aki a teljes kimerülés határán van. Az éjszakák álmatlanok, a napok kaotikusak, a férje pedig alig érzékeli, mennyi teher nehezedik rá. Ekkor érkezik Tully, az éjszakai bébiszitter, aki segít, beszélget, és mintha visszaadná Marlónak azt az énjét, amit elveszített. A film fokozatosan építi fel azt a megrázó fordulatot, hogy Tully valójában nem is létezik, hanem Marlo tudatalattijának kivetülése.

A Pszichoanyu brutálisan pontosan mutatja meg a szülés utáni mentális állapotokat. Nem dramatizál túl, hanem csendesen mutatja meg, hogyan csúszik szét valaki belül, miközben kívül próbál működni.

Joy egy szobába zárva él hét éven át, ahol megszületik a fia, Jack. A gyerek számára ez az egyetlen világ, amit ismer, az anyja pedig az egész univerzuma. Joy a bezártság ellenére is megpróbál „normális” életet teremteni: játékokkal, történetekkel, napi rutinokkal. Amikor megszöknek, a film nem áll meg a menekülésnél, sőt ott kezd igazán nehézzé válni minden. A szabadság ugyanis új kihívásokat hoz: traumát, zavarodottságot, identitásválságot. Joy-nak újra kell tanulnia anyának lenni egy olyan világban, amit már ő maga sem ért teljesen.

Christine, azaz Lady Bird, mindenáron el akarja hagyni szülővárosát, miközben folyamatos konfliktusban áll az anyjával, Marionnal. Kapcsolatuk tele van vitákkal, félreértésekkel, kimondatlan szeretettel. Marion nem a „melegszívű, támogató anya” klasszikus képe: kemény, kritikus, gyakran bántó – de minden mögött ott van a félelem és a gondoskodás.

A film finoman mutatja meg, hogyan látjuk másként az anyánkat fiatalon, és hogyan értjük meg később az áldozatait.

Eva története a szülés utáni depresszió egyik legőszintébb filmes ábrázolása. Háromgyerekes anyaként teljesen kimerül, elszigetelődik, és fokozatosan összeomlik. A társadalom azonban nem segít, inkább ítélkezik. Amikor a nő ellen vádak merülnek fel, senki nem azt kérdezi: „mi történt vele?”, hanem azt: „miért nem képes helytállni?”. Az A Happy Family  kegyetlenül pontos képet ad arról, mennyire magukra maradnak azok az anyák, akik mentálisan küzdenek.

Ez a dokumentumfilm egyedülálló anyák történeteit mutatja be. Nem dramatizál, nem idealizál, egyszerűen hagyja, hogy a valóság beszéljen. A nők egyszerre küzdenek anyagi nehézségekkel, társadalmi egyenlőtlenséggel és érzelmi terhekkel. Mégis képesek közösségeket építeni, egymást támogatni. A film egyik legerősebb üzenete: az anyaság nem mindig egyéni történet, sokszor kollektív túlélés.

Manuela sikeres karrierista nő, akinek egy nem tervezett terhesség teljesen felborítja az életét. A film nem egy klasszikus „anyává válás” történet, hanem egy belső utazás.  Manuela nem azonnal talál rá az anyaságra, bizonytalan, fél, ellenáll. A film épp ettől hiteles: nem siet, nem ad gyors válaszokat, megmutatja, hogy az anyaság nem egy pillanat alatt történik meg, hanem lassan, konfliktusok és felismerések során épül fel.

Mundruczó Kornél filmje egy megrázó szülési jelenettel kezdődik, amely tragédiába torkollik: a baba meghal. Innen a történet a gyászról szól. Martha teljesen bezárkózik, miközben a környezete – a család, a párja, a rendszer – megpróbálja „irányítani”, hogyan kellene feldolgoznia a veszteséget. A film egyik legerősebb üzenete, hogy az anyaság nem csak a nevelésről szól. Martha anya volt a terhesség alatt, a szüléskor és a gyászban is.

(Her Campus)