„10 emberből kilenc, ha lát egy nőt az udvaron, amint levetkőzik, vagy akár egy férfit, aki a szobájában babrál, ott marad és megnézi; senki sem fordul el, és mondja, hogy »Nem tartozik rám«. Lehúzhatnák a redőnyöket, de soha nem teszik meg; ott állnak és néznek kifelé”
– mondta egyszer Alfred HitchcockFrançois Truffaut francia rendezőnek.
Valami hasonló állítást fogalmaz meg Edward Hopper amerikai festő alkotásaiban, amelyek gyakran ábrázolnak a lakásukban lévő alakokat nagy ablakokon keresztül nézve.
Hoppert annyira lenyűgözte az a mód, ahogyan az ablakok lehetővé teszik a kívülállók számára, hogy bepillantsanak az emberek belső életébe, hogy ritkán foglalkozott azokra függönyöket, redőnyöket vagy akár ablaküvegeket festeni.
Nem meglepő, hogy Hopper festményei jelentős hatást gyakoroltak Hitchcock 1954-es Hátsó ablak című thrillerére. Ez egy lábtörést szenvedett sajtófotósról szól, aki azt hiszi, hogy gyilkosság szemtanúja, miközben távcsővel kémleli a szomszéd házban lakókat. A Hátsó ablak tele van olyan voyeurisztikus jelenetekkel, amelyek olyanok, mintha maga Hopper festette volna őket.
A festő Hitchcock Psycho című 1960-ban bemutatott filmjére is nagy hatással volt, melyben egy titkárnő (Janet Leigh) eltűnik főnöke 40 000 dollárjával, útközben azonban megáll egy lepukkant motelben, amelyet a közeli házban, állítólag az édesanyjával élő Norman Bates (Anthony Perkins) üzemeltet.
A Hopper-rajongók talán felismerik Bates viktoriánus stílusú otthonát a Ház a vasút mellett című 1925-ös festményről. Ez egy hasonlóan magányos épületet ábrázol, amely egy kis téglafal fölött magasodik, és maga is egy 1885-ös, a New York-beli Haverstraw városában található lakóházon alapul. A Hopper szülőhelyétől nem messze található ház egy vasútvonal és egy temető közé ékelődött.
Találóan, mivel Hopper festményei és Hitchcock filmjei egyaránt azt vizsgálják, hogy a fejlődés és a városi modernizáció milyen mértékben tette magányosabbá, és ennek következtében robbanásszerű, irracionális erőszakos cselekményekre képesnek a világot.
„Az Éjjeli baglyok a bizonyság rá, miként gondolkodom az éjszakai utcáról, mely szerintem nem feltétlenül kihalt. (...) Alighanem – tudat alatt – a nagyvárosi magányt festettem meg”
– mondta Hopper 1942-es Éjjeli baglyok című festményéről, melynek magányos étkezői a csendet osztják meg egymással, mint ahogy a gyilkos Bates is teljesen elszigetelten él a társadalom többi részétől, senkivel sem érintkezik, kivéve a bántalmazó anyját (aki valójában csak a képzeletében létezik).
Fotó: Wikipedia
A Psycho készítéséről szóló dokumentumfilmben a film forgatókönyvét jegyző Joseph Stefano azt mondta, hogy ha Bates karaktere egy festmény lenne, akkor „Hopper festette volna meg”. Hozzátette, hogy Perkinsnek
„tudnia kellett, milyen érzés csapdába esni. Valamilyen módon, valahogyan ő is tudta, mit jelent csapdába esni, akárcsak én”.
Hopper azért is illik a Psychóhoz, mert akárcsak a Hátsó ablak főhőse, Bates, is egy voyeur, azaz kukkoló. Sok filmnéző emlékszik valószínűleg arra a jelenetre, amikor a férfi késsel a kezében lopakodik a motelszobában éppen zuhanyozó titkárnőhöz. Ha Hopper csendes, kéjes képei a vihar előtti nyugalmat képviselik, a Psycho a vérengzést mutatja be, ami utána következhet.
