Láng Orsolya: Egy fantomkép természetrajza
Láng Orsolya verse vasárnap délutánra.
Annál jobban nem ismer senki, mint aki semmit nem tud rólad.
A plazmában a szabályosság vágya,
hogy legalább akire ránéz,
szilárd körvonallá váljon.
Medúzafej.
Nincs sorsod, csak emléked van.
A környezetedből elemek törlődtek ki,
mint egy vakutól megriadt agárnak
egy elmosódott turistaképen.
Egy pillanatig érvényes minden tudás.
A következő képen kidobott karácsonyfák
kitekert pózai, majd:
félig üres pohár a ragacsos aszfalton,
egy véres papír zsebkendő roncsa
a galaxissá köpködött szotyihéjak között.
Minden hasonlít valamire,
miközben saját megvalósulására törekszik.
Állunk a tárgyak szertelen figyelmében.
Ha valamiből hirtelen több lesz,
hogyan állapítható meg, hogy valóban
több lett,
vagy csak mi lettünk rá kiéleződve?
Mióta elütésekkel teli életjeleket
hagysz magad után,
minden kompozíció tévútra visz.
Ha az út kezdő- és végpontja egybeesik,
akkor az út hurok.
Ennyi a tapasztalat.
Egyébként: biztos kézzel nyúlni mellé.
A karácsonyfát szomorúnak látni,
az üres poharat kisemmizettnek,
a véres zsebkendőt titok hordozójának.
Hegnek a hegyet,
sebnek az ebet,
varratnak a harmatot,
vágatnak az ágat
Sebesen élsz, de ha begyógyulnál,
elvesztenéd azonosságod.
Nincs esetlegesség, ismeretlen
rendezőelvek vannak.
Valószínűségszámítás nélkül is
bekövetkezik a reggel.
Az időkorlát nem kapaszkodó.
Saját magához lekötött biciklid
egy időben fényképezted,
mint egy parkolóőr a parkolási
szabálytalanságokat.
Sosem fogsz lebukni,
mert láthatatlan vagy.
Csak ha valaki véletlenül eltalál.
A vers az Alibi hat hónapra – Véletlen című kötetében jelent meg.
