Elsőre talán furcsának tűnhet Jane Austen világát a könnyed krimikkel összekapcsolni, ám az elmúlt években egyre több olyan regény jelent meg, amely a klasszikus Austen-történeteket nyomozós köntösben gondolja újra. Az írónő művei ugyanis jóval több rejtélyt, félrevezetést és titkot tartalmaznak, mint azt első pillantásra gondolnánk.

Az utóbbi évtizedben különösen népszerűvé váltak az Austen-feldolgozások a bűnügyi irodalomban. Amelia Blackwell időutazó Miss Georgiana Darcytól Tirzah Price jogászpalántájáig, Elizabeth Bennetig – az Austen-regényeken alapuló krimik az elmúlt évtizedben már szilárd helyet foglaltak el a könyvespolcokon.

Lucy Andrews író szerint ezért is volt ideális választás az Emma újragondolása egy bűnügyi történetként. Saját regényében Harriet Smith szemszögéből meséli újra a történetet, aki csalóból válik nyomozóvá.

Bár Jane Austen jóval Edgar Allan Poe és a klasszikus detektívtörténetek megszületése előtt írt, műveiben már számos olyan elem megtalálható, amelyek később a krimiirodalom alapköveivé váltak.

Regényei zárt közösségekben játszódnak, ahol a pletyka fontos fizetőeszköz, az emberek pedig gondosan felépített társadalmi szerepekkel próbálják elfedni valódi énjüket. Bár Austen történeteiben nincsenek gyilkosságok, annál több bennük a titok, a botrány és a félrevezetés.

A klasszikus krimikben egy holttest borítja fel a nyugodt közösség életét, Austen világában azonban egy újonnan érkező agglegény okozza ugyanezt a káoszt. A kérdés nem az, hogy „ki ölte meg?”, hanem az, hogy „kihez fog feleségül menni?”.

Az Emma különösen közel áll a detektívtörténetekhez. Több irodalomtörténész és krimiíró is proto-detektívregényként hivatkozik rá. P. D. James brit krimiíró például már az 1990-es években arról beszélt, hogy az Emma tele van apró nyomokkal és félrevezetésekkel.

A regény egyik legérdekesebb eleme, hogy maga Emma Woodhouse rendkívül rossz „nyomozó”. Folyamatosan félreérti a körülötte zajló eseményeket, figyelmen kívül hagy fontos jeleket, és a saját elképzeléseihez igazítja a valóságot. Éppen emiatt az olvasó sokszor hamarabb rakja össze a kirakóst, mint a főszereplő.

Ez a megoldás később a klasszikus aranykori krimik egyik alapvető sajátossága lett. Agatha Christie, Dorothy L. Sayers vagy Ngaio Marsh történeteiben az olvasó szintén együtt nyomozhat a szereplőkkel.

Jane Austen több olyan narratív technikát is alkalmazott, amelyek később a detektívregények állandó elemeivé váltak. Az egyik ilyen az „megbízhatatlan narráció”. Az Emma elbeszélése gyakran összemosódik Emma saját gondolataival, így az olvasónak folyamatosan mérlegelnie kell, hogy mi objektív tény és mi csupán a főhős téves értelmezése.

Austen emellett zseniálisan rejt el fontos információkat jelentéktelennek tűnő párbeszédekben. Erre jó példa Miss Bates karaktere, akinek hosszú és szétszórt monológjait sok szereplő figyelmen kívül hagyja. Pedig valójában rengeteg fontos információ birtokában van.

A félrevezetés mesterségét is kiválóan alkalmazza az író. Frank Churchill londoni fodrászlátogatása például akkora felháborodást kelt a regényben, hogy senki sem veszi észre az összefüggést a másnap Jane Fairfax számára érkező zongora és Frank londoni útja között.

Austen és a bűnügyi irodalom kapcsolata tehát korántsem olyan szokatlan, mint elsőre tűnik. Ráadásul az írónő egyik leszármazottja, Lois Austen-Leigh maga is krimiíró lett a 20. században, és több detektívregényt publikált az 1930-as években.

Mivel a modern könnyű kirimi műfaj erősen épít az aranykori krimik hagyományaira, sokak szerint Austen ma valószínűleg maga is ilyeneket írna.

(CrimeReads)