Vaskosan megy egymás sárdobálása, de érti valaki a másikat ebben az országban?

Valószínűleg sokunk őriz nyomasztó emléket a saját érettségijéről vagy az azt megelőző, végtelen tanulással eltöltött napokról, a vizsga után pedig a felszabadult érzésről, amikor újra könnyűnek és szabadnak érezzük magunkat.

A napjainkban játszódó Magyarázat mindenre főszereplője, a 18 éves Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) is hasonló vergődést él meg érettségije előtt, egy kicsit sem tud koncentrálni a tanulásra, sokkal inkább érdekli őt osztálytársa, Janka (Kizlinger Lilla), aki viszont történelem tanárukba, Jakabba (Rusznák András) szerelmes. Ráadásul éppen ez a töri tanár buktatja meg Ábelt az érettségin, miután a fiú meg sem mukkan, meg, hát, rajta maradt a zakóján egy kokárda is, amit Jakab szóvá tesz. Ábel legalábbis utóbbival magyarázza fideszes apjának (Znamenák István), miért nem ment át az érettségin.

Az incidensből hatalmas botrány lesz, miután egy újságíró véletlenül hall róla és feldolgozza a sztorit. Az indulatok azonnal elszabadulnak, mi, nézők pedig már nem a moziteremben, a zárt falak között ülünk, hanem visszacsöppenünk a mindennapi magyar valóságba, ahol már jól megszokhattuk, hogy mindenki mondja a magáét, de hogy az eljut-e bárkihez is, az már kérdéses.

Reisz keményen beemeli filmjébe az aktuál politikát, mindezt úgy, hogy közben nem foglal állást. Van itt minden, „baloldali, soros-pénzből élő libernyákok” és „orbánista idióták”, akik mind hisznek valamiben, de képtelenek egymással párbeszédre lépni. Ha kísérletet is tesznek erre, az csúfos kudarcba és egymás megalázásába fullad, és marad az egyre mélyülő gödör közöttük.

A Magyarázat mindenre több szempontból is eltér Reisz korábbi filmjei, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014) és a Rossz versek (2018) által kijelölt útról. Nemzedéki közérzetfilmek, melyekben a politika csak mellékesen, egy-egy jelenet erejéig jelenik meg. A VAN... Áronja és a Rossz versek Tamása érdektelenül és apatikusan áll a témához, míg a baráti kör egy-egy kocsmai sörözés alkalmával heves vitákba bocsátkozik. Áron közönyösen sétál át egy tüntetésen a VAN egyik jelenetében, míg a Magyarázat mindenre egészét átjárja az aktív politizálás. Mintha Reisz azt sugallná ezzel, ha akarjuk, sem tudjuk elkerülni a politikát ma, mert a bőrünk alá mászik és mindenkit érint valamilyen módon: az építész apa jobb egzisztenciára vágyó alkalmazottját, akit zavar, hogy több a villamoson az őrült, mint a normális ember, és hogy

„itt állandóan utálni kell valamit vagy valakit, utálni kell a migránsokat, a buzikat, a tanárokat vagy éppen Orbán Viktort és a NER-t”,

vagy az újságírótól megijedő igazgatót, aki – a tanárokkal együtt – nem nyilatkozhat a tankerület áldásos jóváhagyása nélkül.

Az új filmből sem hiányzik a humor, az irónia, na, meg a reménytelen szerelem, de jóval komolyabb hangvételű és nem fél reflektálni arra a kettészakadtságra, amiben mi, magyarok élünk. Nem akar jobban beolvasni az egyik oldalnak, mint a másiknak, és nem arra keresi a választ, ki rontotta el jobban az elmúlt harminc évben a dolgokat, és kinek lenne a felelőssége helyreállítani azokat. Azt próbálja meg végtelen humorral, némi fájdalommal, de vádaskodás nélkül felfejteni, hol csúszott el a kommunikáció lehetősége, és mi kellene ahhoz, hogy az újra működjön.

A szakadozottságot és a különböző perspektívákat erősíti a több szálon futó narratíva is, ahol Ábel, az apa, Jakab és Erika (Hatházi Rebeka), az újságíró nézőpontját is megismerjük. Utóbbi szála a leggyengébb, mely a több mint kétórás cselekményidő második felének jelentős részét képezi. Erikáról sok mindent nem tudunk meg, karaktere nem olyan erősen kidolgozott, mint a többié, az ő szála leginkább csak ahhoz kell, hogy Ábel, az apa és a történelemtanár feszült viszonya kidomborodjon.

Bár a VAN... és a Rossz versek szülőpárosát alakító Takács Kati és Kovács Zsolt hiánya fájó, Urbanovits Krisztina és Znamenák István hasonlóan tökéletesen hozzák a kicsit fontoskodó, mindenről valamilyen véleménnyel lévő, de szerethető anya és apa figuráját. Znamenák karakterében egyszerre van meg a szigorú, merev, az előző generációk fájdalmát és problémáját nyögő, tipikus kis ember és a finom, gyengéd, a fiáért kezét tűzbetevő apa figurája. Az már csak mellékes érdekesség, hogy Gothár Péter 1982-es Megáll az idő című filmjében a Znamenák alakította Köves Dini hasonló helyzetben van, mint a Magyarázat mindenre Ábele. Dini még megpróbál lelépni Nyugatra, Ábelről egyelőre nem tudjuk, elhagyja-e az országot – benne van a pakliban –, de Znamenák apája itt már nem érti emigrálni vágyó alkalmazottja motivációját.

Adonyi-Walsh Gáspár Ábele hasonlóan esetlen, mint a VAN... Áronja és a Rossz versek Tamása, de mintha belőle már jobban ki tudna bukni a benne növekvő düh, fájdalom és frusztráció, mely a film végi zárójelenetek egyikében csúcsosodik ki. Ahogy a korábban említett politikai közönyt felváltja az érintettség az új filmben, úgy az érzelem is könnyebben és erőteljesebben tör már fel annak főszereplőjéből. Rusznák András Jakabjában egyszerre van ott a rendszer nyomasztásának ellenálló rátartiság, büszkeség és a gőg, egyben az attól erősen szenvedő, véleményét ki nem mondható tanár nyomora.

Miután két filmtervét is visszadobta a Nemzeti Filmintézet (már a Rossz versek megjelenése után), Reisz a harmadikkal már nem próbált pályázni, így a Magyarázat mindenre minimális költségvetésből és kis stábbal, a Proton Cinema és a szlovák Mphilms koprodukciójában készült.

Hogy Reiszék a Magyarázat mindenre utánkaphatnak-e bármikor támogatást az NFI-től, arra valószínűsíthető a válasz, de úgy tűnik, a rendező sem számol ezzel, és ha jóval nehezebb és költségvetésben is szerényebb megoldásokat talál, talán a félig-meddig kényszerhelyzettől merészebb, szókimondóbb alkotások születhetnek. A Magyarázat mindenre biztosan az, és ha abban nem is reménykedhetünk, hogy betemeti a szétszakadt társadalom közötti árkokat, de abban igen, hogy felvet néhány kérdést mindkét oldalon.

Nyitókép: Cirko Film