Kosztolányi és Karinthy barátsága jóval több volt, mint versekkel való üzengetés

Ám a Kosztorinthy barátság az egyetlen, akik művészetük szárnybontogatásától halálukig három évtizeden keresztül méltatták, támogatták, ugratták egymást, akikből kinézem, hogy ma lenne közös tetoválásuk és napjainkban is egymás mellett laknak a könyvesboltok és könyvtárak ABC-sorrendbe rendezett polcain. A nyárspolgári szokásokat, a nagyképűséget és ostobaságot rendszeresen pellengérre tűző, időnként telefonbetyárkodó, a körúton hátrafelé futóversenyt rendező, állatkereskedésekben kutyákra versenylicitáló tréfamesterek persze a legnagyobb előszeretettel egymást ugratták (majdnem azt írtam, mondjuk joggal, hogy szívatták). Széles plénum előtt ismeretes az autogramkérő eset, mikor Karinthy felbérelt jónéhány gyereket, hogy az országos ismertségére rendkívül hiú Kosztolányit vegyék ostrom alá aláírásokért könyörögve. Előbb-utóbb azonban feltűnt neki, hogy ugyanazok a gyerekarcok ismétlődnek újra és újra, majd az egyiket fülön csípve kérdőre vonta, hogy mégis minek neki ennyi autogram.

„Tetszik tudni, ötven Kosztolányiért jár egy Karinthy”

– hangzott az előre betanított válasz.

Máskor az őstehetségek gyűjtőhelyeként funkcionáló New York kávéházban ücsörgött Karinthy Faludy Györggyel és Kassák Lajossal (akitől így posztomusz szívesen megkérdezném, hogy ugyan mennyit és főleg mit kell inni a gimnáziumban belém vésődött „ó dzsimarári, ó papagallum és fejünk felett elröpül a nikkel szamovár” sorok megírásához?!?). Egyszer csak Karinthy a virágcserépből zsákmányolt kaviccsal a szájában, eltorzított hangon felhívta barátját az Esztergomi Nőegylet titkárának kiadva magát, és felkérte Kosztolányit, hogy szerepeljen az egyik darabjukban egy versfelolvasás erejéig. A megszólított eleinte szabadkozott és igyekezett hárítani, míg végső húzóerőként el nem hangzott a belengetett 100 koronás honorárium, amitől Kosztolányi máris talált megüresedett helyet a zsúfolt táncrendjében. Becsületére legyen mondva, hogy a jó barátság oltárán megemlítette, hogy jó lenne Karinthyt is meghívni, de erre azt a választ kapta, hogy ebben az esetben a honoráriumot meg kell felezni. Az élelmes Kosztolányi erre azt javasolta, hogy úgy adják át neki a 100 koronát, hogy a másik ne lássa meg, mely ötletet a „titkár” megértően fogadta, csak előre jelezte, hogy fizetésre kizárólag a nyáljelenet után kerülhet sor.

„Miféle nyáljelenet?”

- kérdezte a gyanútlan költő, mire Karinthy kivette a szájából a kavicsot és már a saját hangján ütötte le a poént:

„Amikor én letolom a gatyámat a színpadon, te meg kinyalod a s*ggem!”

Kosztolányi persze visszavágott az ikonikus Nyár, nyár, nyár versével, aminek a prológusában külön felhívja a figyelmet a minden irányba olvasásra, így az intelemnek megfelelően keresztrejtvényesen függőlegesen haladva, az első betűket összeolvasva jön ki a sokak által ismert titkos üzenet:

Ny@ld ki a s*ggem, Karinthy!

Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár, még egyre vár.
Kár
Így késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.
Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.
Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ital illatja tégedet vár.
Nektár.
Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
Idd meg.

A hol szeretet teljesebb, hol vaskosabb poénokat mindig jól vevő baráti páros sosem sértődött meg egymásra, a végtelenített heccelést remekül kezelték, még ha hébe-hóba el is vetették a sulykot telefonbetyárkodással összeugrasztva a kor nagy bankvezérét, Lánczy Leót és a Kotányi-féle paprikavállalatot, vagy mikor temetésről kellett szinte kivezetni őket, mert röhögőgörcsöt kaptak Havas Gyula végső búcsúján, ahol az szolgáltatta a humorforrást, hogy a gyászbeszédet mondó Osvát Ernő valamilyen okból kifolyólag mindenáron a még élő Tóth Árpádot akarta elbúcsúztatni. A harmadik Tóth Árpádos megszólításnál megállíthatatlanul robbant ki belőlük a könnypotyogós nevetés, aztán a később valóban elhunyt Tóth Árpád temetésén egy szappan okozott számukra térdcsapkodós nevetés cunamit.

A legendás friendship goal magánélete is összefonódott egymásnak átjátszott barátnőkkel, helyzetkomikumokban bővelkedő, vastapsos színpadra kívánkozó, szatirikus módon. A gusztusosan telt, emblematikus vörös rúzst viselő, kreol bőrű színésznőt, Judik Etelt például Kosztolányi mutatta be Karinthynak néhány kedvcsináló kulisszatitok elpusmogása közepette, mely tudását saját tapasztalati úton szerezte. Kosztolányi rövidke liezonjához képest Karinthy kétéves titkos románc után szöktette meg a kissé férjezett kapós hölgyet egy színház süllyesztőin és öltözőin át, revolverrel a kezében. A háromgyerekes asszony férje, Laki Bakits János alighanem egy Rejtő regényből kacsintott ki hol katonatisztként, hol kereskedelmi ügynökként, feltalálóként, esetleg rendőrkapitányként bemutatkozva, de a névjegykártyáján leginkább a hivatásos szélhámos titulus kellett volna szerepeljen, hiszen élelmességében például egyszer felszedte és eladta a Podmaniczky utca köveit. Az asszonyszöktetést meglehetős inzultusként élte meg, ezt kifejezésre juttatva néha picit megverte és halálosan megfenyegette Karinthyt. Párbajra is sor került kettejük közt, de a nem túl pisztoly jártas bohém irodalmár véletlenül a saját kezét lőtte át. A felbőszült férj elől néhány hónapra Berlinbe menekültek, ám a féltékeny düh sebes párolgásnak indult, mikor egy szabad szemmel is jól látható summa ellenében hajlandó volt végre elválni. Mondjuk még épp időben, hiszen a színészkedésnek hátat fordított Etel már hét hónapos terhes volt Karinthy fiával, Gáborral. Talán ez volt az egyetlen harmonikus, nagybetűs szerelem Karinthy életében, aminek az 1918-as spanyolnátha vetett kegyetlenül véget, és bár a megfertőződés hallatán kedvenc K-betűs Frigyesem félbehagyva besztercebányai utazását hanyatt-homlok rohant haza, de így is már csak az epilógusra toppant be: az asszony egy nappal később, a karjaiban halt meg. Karinthy persze először Kosztolányit hívta belezokogva a telefonba, hogy elmondja, élete örök dívája úgy halt meg, ahogy élt, rúzzsal és tükörrel a kezében.

Ezzel szemben Kosztolányi Harmos Ilonát, Karinthy néhány évvel korábbi barátnőjét vette feleségül. A két pár időnként négyesben is összejárt a férfi szekció elválaszthatatlan barátsága okán, de a feleségek a múltat nem feledve mindig kissé féltékenyen mustrálták egymást. Kosztolányi és felesége kapcsolata talán nem volt egy szenvedéllyel lobogó lángolás, sőt inkább válságok és kibékülések ritmikus sorozata, de a humor és a játékosság, a szerepjátékok bőséges arzenálja mindig tudott új fűszert csempészni a meg-megfáradó kapcsolatba. Harmos Ilona az utolsó pillanatig ápolta a torokrákja miatt beszélni sem tudó Kosztolányit, aki 51 éves korában adta fel a küzdelmet, ezzel elveszítve Karinthyval kötött fogadását arról, hogy melyikőjük fogja előbb leadni a szerelést. Kosztolányi adósa maradt a fogadás tárgyát képező tízessel, talán ezt behajtandó Karinthy két évvel később, ugyanúgy 51 évesen utánahalt. Így mentek el ők, akik a humorban nem ismertek tréfát.

„Kinek meséljem el, hogy annak lássa, aminek látni kell – kit érdekelhetne mohóbban, szilajabban, okosabban és nemesebben, mint Téged, Didus, a temetésed, amiről megígértem, hogy beszámolok? Mert próbáltam erre gondolni és amarra az élők közül és kisült, hogy mindig újra az jön ki belőle, ahogy ott állok, koporsód mellett a könnyezők között: mit szólnál, Didus, a temetésedhez? Mert ez már, úgy látszik, nem megy másképpen, s ez már így lesz velem, egy életen át, nem segít rajta, hogy meghaltál: ha valami nagyszerűen szépet, vagy nagyszerűen szomorút látok, élek át, vagy akárcsak hallok vagy olvasok – gépiesen jelentkezik a kérdés, mit szólna ehhez Desiré? Aminthogy, ugye, Nálad is sokszor volt ez így: ezt el kell mesélnem Fricinek. Hiszen egy életen át játszottunk, mindig játszottunk, izgatottan és lelkendezve, a Szerepet játszottuk ezer álarcban, mélyebb szenvedéllyel, mint a tulajdon magánéletünk komédiáját.”

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.