Krizsó Szilvia: Testről és lélekről nem filmben
Vajon hogy reagált Krizsó Szilvia, amikor a kislánya bölcsebb volt nála? Tárca Krizsó Szilvia tollából.
Be kell vallanom, sokszor érzem úgy, hogy az anyatermészet elbánt velem, és idomaim elosztásánál emitt fukarkodott, amott meg túl bőkezűen adott. Előbbivel nincs mit tenni, legalábbis számomra nem opció mindenféle pótlékok beépítése, utóbbival viszont, amióta élek, küzdök. Ebben nagy szerepe van iskolai szerelmemnek, Merena Rudolfnak, aki – mikor hetedikes koromban meglátott egy tornaórán – azt mondta az egyik osztálytársamnak, Barátosi Fecónak, hogy vastag a combom. Fecó ezt elárulta nekem, nem is sejtve, hogy a legnagyobb jóindulattól vezérelt információ megosztásával egy életre szóló testi-lelki megpróbáltatásnak tesz ki. Mert ott elkönyveltem magamról, hogy nagydarab vagyok, és ezen a meggyőződésemen az sem változtatott, hogy voltak periódusok, amikor többen aggódva kérdezték, hogy beteg vagyok-e, úgy lefogytam. Aztán persze olyan is volt, különösen kislányom születése után, hogy egyik-másik barátnőm lebeszélt egy-egy nadrág viseléséről, mondván: nem túl előnyös, ezzel megint felerősítve a belső hangot, hogy nincs mit tenni, kövér disznó vagyok, barátkozzam meg a gondolattal.
De engem nem ilyen fából faragtak. Hihetetlen kemény edzéssel drasztikus fogyókúrába kezdtem, aminek meg is lett az eredménye. Egy darabig. Mert a jojó-effektus nem szűnt meg, ahogy az ehhez kapcsolódó lelki nyomorom sem. Azért annyit sikerül elérni, hogy mielőtt újra belekezdtem volna az önsajnálatba és önszapulásba, néha már egész formásnak láttam magam a tükörben. Végül is a gömbölyű is egy forma.
A mozgás állandó részévé vált az életemnek. Időt, pénzt, energiát nem kímélve, és bízva a gondviselésben, néha egy-egy masszázs is bekerült a képbe. Ja kérem, a combeltüntetést nem lehet a véletlenre bízni.
Egyik masszázsomra elkísért egy szem gyermekem is, aki látván a kínzást, megkérdezte, hogy nem fáj-e. Mondom, nem, de azért kellemetlen. „Hát én ilyet nem szeretnék" – feleli a kisded. Mondom, neked nem is kell, mert te már most is gyönyörű vagy. „Te is, Anya!" Hát, én ezt nem így gondolom, felelem, és nevelő célzattal folytatom: „Tudod, Luca, gyerekkorban azért kell sokat sportolni, hogy felnőttkorodban ne legyenek ilyen problémáid."
Mire ő: „Tudod, Anya, gyerekkorban azért kellett volna sokat foglalkozni az agyaddal, hogy felnőttkorodban ne legyél ilyen hülye!"
Mivel a nevetés gyógyít, a lelkemnek azóta kutyabaja.
A testemmel azért még foglalkozom, de tükörbe nem nézek. Biztos, ami biztos.
Az írás eredetileg az Alibi hat hónapra – Húsz című kötetben jelent meg.
