Alain Delon: A francia mozi legendája örökre búcsút mondott

1935. november 8-án született, naná, hogy a csélcsap Skorpió jegyében. Mivel nem tartozott az eminens éltanulók közé, a család ebbéli elégedetlenségének hatására duzzogásból önként jelentkezett a francia tengerészethez, akik akkoriban az Indokínának becézgetett dél-ázsiai területre vitték kirándulni az embereiket. Többéves katonai szolgálatából legalább egyet fogdában töltött büntetésként a nem túl szabálykövető, engedetlen magatartásáért. Vagy legalábbis a sajtósai később ezt terjesztve igyekeztek tovább öregbíteni a szépen nevelgetett rossz fiú-imázst. A seregből távozva Párizsban keresett állást pincérként, portásként, alkalmi munkákból éldegélve, de már ekkor feltűnt olyan kevéssé illusztris társaságokban, ahol könnyűszerrel kiosztható volt néhány évtized vasban. A rossz út felé botorkáló tengés-lengésbe az hozta a pozitív fordulatot, mikor megismerkedett Yves Allégret rendezővel, aki 1957-ben rábízott egy aprócska mellékszerepet az Amikor az asszony összezavarodik című drámában. Addigra már jó néhány asszony összezavarodott ugyan miatta, de kamerák előtt még tapasztalatlanul mozgott, ezért a rendezőtől a következő instrukciót kapta:

„Ide figyelj, Alain. Beszélj úgy, mint ahogy velem beszélsz. Bámulj úgy, ahogy rám bámulsz. Figyelj úgy, ahogy engem figyelsz. Ne színészkedj. Élj.”

A valószínűtlenül kék szemekkel, csúfondáros félmosollyal, minden bizonnyal több jogszabályba ütköző, illegális jóképűséggel bíró Delont imádta a kamera (is), így aztán néhány jelentéktelen epizódszerep után bekopogott a nagy dobás, és 1960-ban ő alakította a Ragyogó napfény thrillerében a szélhámos Tom Ripleyt, mely film évtizedekkel később A tehetséges Mr. Ripley-ként hozta meg Matt Demonnak is az ismertséget, bár ez most mindegy. A film után ő lett az európai filmgyártás nagyágyúja sorra jegyezve a sikerfilmeket: Visconti leszerződtette a Rocco és fivérei címszereplőjének, Monica Vitti oldalán tarolt Michelangelo Antonioni modernista mesterművében, a Napfogyatkozásban, és bár egymás után érkeztek a kultuszfilmek, mint a Borsalino, A nő a motorbiciklin, Vörös kör vagy a Romy Schneiderrel közös örök kedvencem, A medence (aminek az volt az extra pikantériája, hogy először álltak szakításukat követően kamera elé, ráadásul egy olyan produkcióban, ami bővelkedett buja jelenetekben), ő mégis egyre kétségbeesettebben Hollywoodba akart betörni. Míg egész Európa - különösen annak női populációja - a lábai előtt hevert, addig az óceán túloldalán csalódást csalódásra halmozott, pedig feltűnt Shirley Maclaine mellett A sárga Rolls-Royce-ban, Ann-Margret oldalán az Egyszer egy tolvajban, főszereplésével debütált az Airport-folytatás, az Airport '79 – Concorde ami de facto mondjuk ki, megbukott, a Burt Lancasterrel készült Skorpióra pedig szintén szép ívben hányt fittyet az amerikai közönség.

A francia akcentusának levetkőzésére irányuló ádáz és sikertelen küzdelme közepette kereste fel Jean-Pierre Melville rendező, aki aztán megajándékozta egész karrierje legikonokusabb szerepével, a Szamurájjal, ezzel a kriminek álcázott minimalista művészfilmmel, amiben olyan mértékű hűvös menőséget testesített meg, ami stílust teremtett és még évtizedekkel később is irányt mutatott.

Mindeközben, mintegy mellékszálként zajlott főcímekben bővelkedő bulvárélete egyik legnagyobb botránya, mivel 1968-ban egy szeméttelepen holtan találták Delon jugoszláv származású asszisztens-testőr-mindenesét, Stevan Markovicsot fejbelőve, szemeteszsákba csomagolva. A korabeli magyar sajtó így adta hírül a hanyatló Nyugat eseményeit a Magyarország hasábjain:

„A párizsi alvilág köreiben most azt beszélik róla, hogy kábítószerrel kereskedett, és állítólag szódával kevert hintőport adott el heroinként, titkos pókerbarlangot tartott fenn, s ismert személyiségeket zsarolt olyan fényképekkel, amelyeket ő készített róluk kompromittáló, erotikus szituációkban.”

A csúfos ügy további pikantériája, hogy halálát követően előkerült egy levél a szerencsétlenül járt jugoszláv férfi tollából, amiben arról ír, hogy ha vele bármi történne, akkor azért minden bizonnyal Alain Delon lesz a felelős. Ebből a slamasztikából már az ismertség sem tudta kimosni, úgyhogy Delont is bevitte a rendőrség, de 35 hosszú óra elteltével kiengedték egyéb bizonyíték hiányában, alibije pedig eléggé biztos kameralábakon állt, ugyanis a gyilkosság estéjén éppen Saint Tropez-n forgatott. Szintén kihallgatták a színész barátját, a korzikai gengszter Francois Marcantonit is, akit a Cote d’Azur alvilágának egyik legrettegettebb alakjaként konferáltak fel az egyenruhások, de 11 hónap elteltével őt is szabadon engedték.

A kombinálós ötletelésre hajlamos francia bulvársajtó azt feltételezte, hogy Markovics zsarolásra használt, kompromittáló képei között az éppen akkor elnökválasztási kampányba vágó Georges Pompidou felesége, Claude Jacqueline látható egy másik nővel. Végül a fotókról kiderültek, hogy alighanem hamisítványok, Pompidou pedig megnyerte a választásokat, de arra sosem derült fény, hogy vajon ki ölte meg Markovicsot. Delon neve azért szerepelt sokat elkövetőként a suttogó propagandában, mert akkori felesége, Nathalie - aki hát lássuk be, nem afféle zárdaszökevény volt -, valószínűleg összeszűrte kissé a levet a testőrrel kiterjesztve annak feladatkörét, sőt, az ennél is bátrabb találgatások akár fiúk, Anthony Delon apjaként is a testőrt nevezték meg, ezt pedig a feltűnően lobbanékony Delon nem biztos, hogy nagyvonalúan tudta volna kezelni. Ugyanakkor nem Markovics volt az egyetlen a színész testőrei közül, aki idejekorán eltávozott az élők közül és nem is okvetlenül ágyban, párnák közt, hiszen korábban a Milos Milosevics nevű, szintén jugoszláv származású testőrét küldte Hollywoodba szépen csengő ajánlólevéllel, mikor már nem volt szüksége a szolgálataira. Az álmok országában a vérmes reményű testőr viszonyt kezdett Barbara Rooneyval, a színész Mickey Rooney ötödik feleségével, mielőtt azok még offisöl elváltak volna.1966 januárjában aztán egy olyan koktélpartit követően, amin naná, hogy Delon és felesége, Nathalie is részt vettek, Barbara Rooneyt és Milos Milosevicset holtan találták a nő fürdőszobájában a padlón egy revolverrel, rajta a nő ujjlenyomataival, ami azért minimum a merőben furcsa-kategória.

A hetvenes évektől aztán Delon akár a Markovics-ügy miatt, akár a szertefoszló amerikai álom felett érzett frusztrációjának köszönhetően, más irányba terelte duzzadó vitorláit és helikopter-bizniszbe kezdett, saját divatmárkával debütált, bokszmeccseket szervezett, versenylovakat futtatott, dalra fakadt Dalidával a Paroles, paroles című produkcióban, ámbár az ének részt inkább okosan Dalidára bízta és ő csak beszélt közben, de olyan hangon, hogy az ember lánya csak azt akarná közben megkérdezni, hogy hová dobhatja a testéről lekéredzkedő ruhadarabokat.

A franciák kitartó rajongásáról tanúskodott, hogy két jelölés után végül neki ítélték a legalábbis francia Oscarnak számító Cézár-díjat A mi történetünk című drámában nyújtott parádés alakításáért. A kilencvenes évek végétől aztán egy-két apróbb kitérőt leszámítva visszavonult a filmezéstől és Svájcba költözött olykor meglehetősen vad nyilatkozatokkal életben tartva a sajtó érdeklődését, mint például mikor határozottan és látványosan elkötelezte magát a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen mellett, emiatt hálából mondjuk heves támadások célpontjává vált, és a közönség egy része válaszként bojkottálta a filmjeit is.

Határozott véleménye volt a melegek örökbefogadási lehetőségeiről is, 2015-ben azt mondta, hogy:

„nehezére esik egy olyan megterhelő korszakban élni, amiben trivializáljuk azt, ami természetellenes.”

Pedig élete során gyakran érte a legalább látens homoszexualitás vádja, amiről maga is csak ködösen úgy fogalmazott válaszként, hogy:

„ha kedvem is támadna arra, hogy férfiakkal folytassak viszonyt, ugyan kinek tartoznék elszámolással? A szerelemben minden megengedett.”

2018-ban bevallotta azt is, hogy kiosztott pár pofont az életében felbukkanó szép számú női kolóniának, mely megnyilvánulását követően kisebb botrány tört ki, amikor kisvártatva a cannes-i filmfesztiválon életműdíjat kapott. A díjátadót megelőzően és közben is tiltakozásokat szerveztek a jogvédők, a harcos Me Too-mozgalom szószólói, Salma Hayek konkrétan vissza is mondta a meghívást az eseményre. A forrongó hangulatra reagálva nem sokkal az eseményt megelőző sajtótájékoztatón a színész békítően úgy nyilatkozott, hogy egy dolgot bánt egyedül az életében: hogy sosem rendezte őt még nő. A cannes-i palotába belépve sosem látott ováció fogadta az örök ikont, az élő legendát, a rosszcsont sármőrt, akinek a világ elnézte az összes fel-felröppenő csínyt és gaztettet sokszorosan visszaeső hűtlenséget, rebesgetett kegyetlenséget, amiért megvált tőle a hadsereg, az alvilági kapcsolatokat, nevének gyilkosságokkal való kapcsolatba kerülését, agressziót, tönkrement életeket.

Köszöntőjében beszélt életéről és a nők abban betöltött szerepéről is:

„Amikor visszajöttem Indokínából, nem tudtam, hogy mit akarok csinálni. Ha nem találkoztam volna azokkal a nőkkel, akikkel találkoztam, már rég meghaltam volna. A nők azok, akik nem tudom, miért, de szerettek engem, akik rábeszéltek erre a hivatásra, akik azt akarták, hogy ezt csináljam, és akik harcoltak azért, hogy csináljam is.”

A nők egész életében vallásos fanatizmussal rajongták az évszázad alighanem egyik legjóképűbb fickóját, aki azonban csak egyszer nősült, Nathalie Barthélemyt Nathalie Delonná téve, akitől Anthony Delon nevű fia született, ha csak nem tényleg a Delonra erősen hasonlító testőr volt a genetikai apuka. Egyébként egyszer Alain és Anthony kiírták ugyanarra a nőre a versenytárgyalást, mikor együtt nyomultak Valerie Kaprisky színésznő kegyeiért, na de hát efféle a legjobb család életében is előfordulhat. Élete szerelmeként mindig is Romy Schneidert emlegette, akit viharos sebességgel eljegyzett, de soha nem vitte az oltárig, a bő lére engedett jegyesség pedig a szokásos megcsalással és lebukással végződött Nicóval, a német énekesnővel, akitől szintén született egy gyereke, Christian Aaron Boulogne, akit valamiért sosem vállalt fel hivatalosan, pedig állítólag elképesztő volt a hasonlóság a színész és közte, ráadásul eléggé árulkodóan Delon szülei nevelték. 1968 és 1982 között együtt élt az alighanem rendkívül türelmes és elnéző Mireille Darc francia színésznővel, majd szintén tizenöt évig, 1987 és 2002 között Rosalie van Breemen volt a párja, akitől két gyereke született: Anouschka és Alain-Fabien.

A színész vasárnapi halálának nyilatkozatában gyerekei ezt írták:

„Alain-Fabien, Anouchka, Anthony, valamint (kutyája) Loubo mérhetetlen szomorúsággal jelentik be édesapjuk távozását. Békésen hunyt el douchyi házában, három gyermeke és családja körében. A család arra kéri önöket, hogy tartsák tiszteletben a magánéletét a gyász e rendkívül fájdalmas pillanatában.”

Azt nem lehet mondani, hogy a kutya sem gyászolja. A Föld című golyóbis 4 milliárd nője mellett itt van Loubo is.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Getty