Miklósa Erika: az első operaénekes, aki lefutotta a New York-i maratont

Egy gyermekkori baleset miatt nem folytathatta a sportolói karrierjét. Mi lett volna, ha… Nehéz erre gondolnia, vagy inkább hálás, hogy ennek következtében így alakult az élete?

Elsősorban nehéz szívvel gondolok rá. Gyerekként elterveztem, és tudatosan dolgoztam érte, hogy olimpiai bajnok legyek. Ezt egy pillanat alatt elvették tőlem, vagyis én magamtól, mert fizikai akadálya nem lett volna, de mentálisan mégsem tudtam rehabilitálódni, és visszatérni a profi sporthoz. Azóta annyira sok idő eltelt, és a „volna" már nem él meg. Ez lett: sokkal szebb „olimpiai aranyérmet" nyertem, és sokkal színesebb így az életem.

Rendszeresség, szünetek és ritmus – Murakami Haruki Miről beszélek, amikor a futásról beszélek? című memoárjában ezeket a közös jellemzőket említi a hosszútávfutás és a nagyregényírás közt. Mi a kapocs a futás és az opera között?

Egy operaénekes és egy hosszútávfutó élete csak annyiban különbözik, hogy amit az utóbbi a versenypályán teljesít, az előbbi sminkben és nagyestélyiben viszi véghez a színpadon. Sok tényező köti össze a két tevékenységet: a kitartás, a szorgalom, és persze a szünet is fontos – érezni kell, hogy mikor érdemes megállni egy kicsit. A maratoni felkészüléskor az volt a célom, hogy életem első maratonját örömmel és mosolyogva fussam le. Szerencsére ez sikerült, ráadásul én voltam ez első operaénekes, aki teljesítette a New York-i maratont.

Mit hallgat szívesen futás közben?

Semmit. Lemaradnék a természetről. Annyira gyönyörű, ahogy az évszakok változnak, az élővilág hangjai, a természet csöndje, az illatok körülvesznek – nem tudnék ezekre koncentrálni, ha fülhallgató lenne a fülemben.

„Egy operaénekes és egy hosszútávfutó élete csak annyiban különbözik, hogy amit az utóbbi a versenypályán teljesít, az előbbi sminkben és nagyestélyiben viszi véghez a színpadon."

Az interjú a Hamu és Gyémánt magazin 2019/4. számában jelent meg.