Képek, szeretők és a festő: Munkácsy fényűző élete és tragikus halála

„Befizettem egy reinkarnációs tanfolyamra. Nem volt mondjuk olcsó, de hát egyszer élünk!”

Két ember miatt remélem igazán, hogy a béna kis viccnek nincs igaza, mivel nagyon szeretnék hinni benne, hogy egy előző életemben a két géniusszal, Adyval és Munkácsyval már találkoztam, legalább egy röpke, lepedő gyúrós, a szifiliszt erősen kockáztató rapid múzsaság erejéig.

Adynak rajongva imádom a papírt felsértő ércesen gunyoros tehetségét, piktorkodó kedvencem lobogó zsenialitása pedig meghajlásra kényszeríti a festészetben kevéssé jártas magamfajtákat is. Az Aranyecset és A nap szerelmese volt megboldogult bakfiskorom két rommá olvasott kedvence, éppen ezért kalimpálta félre szívemet a hír, hogy a Szépművészeti Múzeum grandiózus kiállítást hozott (szépen felújított) tető alá. A nagyszabású tárlat gondos munkával összegereblyézett híres, ritkán vagy akár sosem látott művek között kalauzol végig kronológiai és tematikai hadrendbe állítva a szinte példátlan életutat. Azt mondják, hogy a vastapsos siker az, mikor a tehetség szorgalommal párosul, de jobbra-balra tekintgetve azért fel kell ismerjük, hogy egy jól megválasztott menedzser még jókorát tud lendíteni a tálenten. Akkoriban még nem voltak különösebben gyakoriak a művészek útját akadálymentesre söprögető ügynökségek, Munkácsy elébe mégis kettőt is sodort a szél, ámbár közülük csak az egyik művelte ezt szakmailag, a másik inkább csak eszes feleségként funkcionált.

A korán elárvult, eleinte csak saját magának búfelejtésből rajzolgató asztalosfiú festők mellett dolgozva bontogatta saját stílusát, szárnyait. 1868-ban költözött a német festővárosba, Düsseldorfba, ahol Paál Lászlóval közösen béreltek műtermet, és ahol két évvel később, mindössze 26 gyertyával a tortáján megfestette a Siralomházat. Barátai unszolására elküldte kora legrangosabb tárlatára, a párizsi Szalonra, ahol nem egyszerűen kiállították, hanem óriási meglepetésre elhozta az aranyérmet is, ez pedig a mindennaposnak számító anyagi problémáit is messzire űzte, hiszen a futótűzként terjedő siker hírére minden képét felvásárolták. Az örökké bizonytalankodó művészpalántát a hirtelen rászakadt népszerűség valósággal kétségbe ejtette, és még az is megfordult a zabolázhatatlan hajkoronás üstökében, hogy visszatér Magyarországra asztalosnak. Egy váratlan találkozás hozott fordulatot Munkácsy életébe: a porosz-francia háború gall hadifoglyai ugyanis meglepően szabadon mozoghattak Düsseldorfban, ahol unaloműzésből a tiszti kar gyakorta összejöveteleket szervezett, és az advent kedvéért is összecsődítették egy jóféle partira a társaság krémjét, ahová kedvenc ecsetforgatóm is ellátogatott. A francia és a német nyelv bábeli zűrzavarában nagy leleménnyel kerített maga mellé egy ismeretlent, aki majd tolmácskodva rendet vág a dialektusokban. Az alkalmi tolmács egy művészetkedvelő luxemburgi arisztokrata, Edouard de Marches báró volt, akiről kiderült, hogy Párizsban már látta a Siralomházat, és lelkes rajongója a frissen megismert művésznek. Bemutatta tűzrőlpattant feleségének, Cécile-nek is, akinek alighanem már első látásra belebizsergett a szíve a deltás, nyurga, villogón kék szemű, szőke lángelmébe. A friss ismeretség szélsebesen barátságba fordult, és a házaspár meghívta a fények városa Párizsba, hogy tovább fejlessze tehetségét és hírnevét. A terv pedánsan bevált, és két szemvillanás alatt pompás műtermet és tip-top lakosztályt szereztek számára, amit már a Cécile-ben végződő gondos női kezek bútoroztak be. A házaspár felkonferálásának hatására minden ajtó szélesre tárult előtte és záporoztak a megrendelések, szaporán csörgő kasszagépet eredményezve. Az asszony szinte észrevétlenül kúszott be és lett pótolhatatlan a festő életében: intézte ügyes-bajos dolgait, ápolta lelkét, viselte gondját, és még eladósorba cseperedett lányokat is elébe terített, de Munkácsy csak annyival ütötte el a dolgot, hogy:

„Majd, ha egy olyan asszonyt találok, mint ön, azt feleségül veszem.”

A báróné nyilván szépen elraktározta magában a fülének kedves mondatot, de azért szép lassan kiderült számára, hogy nem egy könnyű eset iránt lobbant olthatatlan szerelemre. A festő ugyanolyan nehezen tudta kezelni a mázsás súlyként rárobbant sikert, mint a hébe-hóba felmerülő kritikákat, és fél bíráló mondatért képes volt megsemmisíteni elkészült munkákat, majd kétségbeesett depresszióba fordulva kóborolni hajléktalanként az utcán. Állapota olyan aggasztónak tűnt, hogy a házaspár lehívta fejét kiszellőztetni colpachi birtokára, de a levegőváltozás nem hozott sikert, a depresszió nem eresztette, és Munkácsy 1872 januárjában öngyilkosságot kísérelt meg kiugorva a kastély ablakán. Arra azért ügyelt, hogy az ablak ne legyen túl magasan, lent pedig szénakazal várja, így az ijedtség nagyobb volt, mint a sérülés, de a bárónő ettől a pillanattól végképp szorosan nyomon követte ápolását és valamennyi lelki rezdülését. Talán Cécile-t tekinthetjük az egyik első női kulturális menedzsernek, festészeti impresszáriónak, akinek köszönhetően Munkácsy röpke 2-3 év alatt kora legismertebb és legtöbbre tartott festői közé emelkedett. 1873-ban öt művét is meginvitálták a Bécsi Világkiállításra, ugyanebben az évben pedig megfestette az asszonyt is, a vászonról pedig egy határozott, de ábrándos tekintetű fátyolos szempár néz ránk. A furcsa humorú Sors című forgatókönyvírónak tetszhetett ez a vágyódás, mert a boldog révbeérés elől elrendezte az akadályokat: a báró megbetegedett, és egy halk sóhajjal eltávozott mesés vagyont hagyva 25 évvel fiatalabb özvegyére, aki a gyászév leteltével el is rebegte a boldogító igent Munkácsynak a colpachi kastélyban. Innen indultak Bázelt, Genfet, Milánót, Velencét, Bécset, Pestet és Békéscsabát érintő nászútjukra, az ekkor készült fotográfiákon pedig már egy jócskán hízásnak indult asszonyságnak tűnik a sudár férje oldalán. A rosszmájú kortársak, a korabeli Reddit szerint Cécile inkább tűnt „katonaszakácsnőnek, semmint egy mágnás özvegyének, illetve egy világhírű festő-fejedelem számba menő művész élettársának”, de alighanem ez lehetett a festő zsánere, mert hasonló testalkattal bírtak azok a nők, akiken megakadt Munkácsy mohó tekintete. Másrészt a fennmaradt levelek is szeretetteljes évődésről tanúskodnak a témát illetően, amikben „jó kövér Cilikémnek” szólítja feleségét.

Ekkoriban kopogott be az életükbe Charles Sedelmeyer is, aki üzlettársként és menedzserként volt jelen, hogy még ragyogóbb ívet biztosítson az üstökösnek. Együtt egészen elképesztő műkereskedelmi húzásokat eszeltek ki, hogy még inkább növeljék Munkácsy alkotásainak értékét. Számos festményét körbe utaztatták Európában, megversenyeztették, kifundálták, hogy miként tudnának újabb szintet lépni a propagálásában. Közös karrierjük kétségtelen csúcspontja a Krisztus-trilógia volt, aminek első alkotása, a Krisztus Pilátus előtt sajnálatosan lekéste a párizsi Szalon határidejét, hiába kuncsorogtak haladékért. Ezért aztán óriási hírveréssel és hacacáréval külön bemutatót szerveztek a képnek szentélyszerű, áhítatos hangulatot teremtve, rafinált megvilágítással és elhelyezéssel, hiszen olyan alacsonyra pozícionálták a falon a képet, hogy a nézők mintegy a festmény részesének érezhették magukat. Ezt követően kontinens szerte turnézni vitték az alkotást, amit egyedülálló módon több mint kétmillióan látogattak meg. Amikor a festmény Magyarországra érkezett, nem csupán díszvacsorát és jelmezbált szerveztek számára, de többezres tömeg is összegyűlt, ami egyszer csak fáklyás felvonulássá válva tisztelgett a művész előtt. A trilógia második darabjánál, a Golgotánál a marketinget még tovább fejlesztették, ezzel pedig megszületett a Munkácsy című ikon, a szupersztár, az ecsetes, vásznas celebritás. A harmadik képet, az Ecce homot már bábáskodó hivatalos menedzselés nélkül festette meg jónéhány év rátartással, mivel némi elszámolásbeli nézeteltérésük támadt. Munkácsy ugyan nem akármennyire lett gazdag - inkább multi lett, mint milliomos -, Sedelmeyer ceruzája azonban különösen vastagon fogott, ha a saját részesedését rajzolta egy papírra, hozzávetőlegesen az ötszörösét keresve, mint a festő. Hamarjában megszüntették a szakmai viszonyt, hogy ne kelljen összeveszni, különösen mivel közben a festő is felnőtt az önpromó feladatához, ráadásul otthon is tartott egy asszonyt, aki kiválóan értette a csíziót. A pénz szakajtóval ömlött rájuk, nagyhercegi háztartást vezettek, többszáz fős fényűző fogadásokat tartottak, ahol egymásnak adta a kilincset a diplomácia és az arisztokrácia, különösen mivel időközben Ferenc Józseftől Munkácsy is nemesi rangot kapott. Cécile a festő magyarságát is ügyesen lovagolta meg, hiszen akkoriban talán egyetlen honfitárs neve forgott gyakrabban közszájon, mégpedig Liszt Ferencé, aki túlzás nélkül a korszak rocksztárjának volt tekinthető, és minden rendezvényen ezrek tülekedtek, hogy legalább megpillantsák. A dörzsölt Munkácsyné egész életművet áttekintő, nagyszabású fesztivált rendezett elvileg puszta jószándékból a zeneszerző tiszteletére Párizsba, amibe valahogy mindig belerendezte férjét is, így végül a két magyar zseni vállra emeléséről szólt az egész rendezvénysorozat. A festő és a fifikás asszony egymást parádésan kiegészítő kapcsolatát egyedül talán a gyermekáldás hiánya árnyékolta be. Cécile kétszer esett teherbe, egyszer öt hónaposan elvetélt, másodszor pedig koraszülött kislánynak adott életet, aki alig néhány nap után feladta a harcot, sőt, az asszony is majdnem belehalt a szülésbe. Ezt követően szinte törvényszerűen ütötte fel a fejét kapcsolatukban a féltékenység, nem is ok nélkül mondjuk. Munkácsy egyre többet sündörgött Charles Chaplin felesége körül. Nem, nem a keménykalapos, bajuszkás, pingvinjárású, hanem a zsánerfestő pályatárs került felszarvazásra, és nem is egy futó kis liezon, hanem egy hozzávetőleg másfél évtizedes viszony erejéig. A feleségére mind küllemben, mind jellemben meglepően hasonlító asszony 1882-ben teherbe esett és hőn áhított fiút szült Munkácsynak, amiről természetesen Cécile is tudomást szerzett, de mivel talán ez volt az egyetlen, amivel nem tudta megajándékozni férjét, így szemet hunyt az események felett, ámbár kínos pillanatokban egyértelműen bővelkedtek mindennapjai. Egy alkalommal például a Munkácsy és a Chaplin család egyaránt ebédre voltak hivatalosak Meyer bankárékhoz, ahol Munkácsy kedvencét, borjúkotlettet szervíroztak annak nagy örömére. Alig győzte dicsérni, mikor már harmadszorra szedett belőle:

„Ó, madame, ilyen finom kotlettet talán még életemben nem ettem.”

Munkácsyné kissé sértődötten felkapta a fejét és szavait Chaplinnének célozva mondta:

„Igen, Miska n'aime pas la cotelette conjugale.”

(Azaz nem szereti a házikotlettet – a cotelette oldalbordát is jelent.) A kötelezően beálló roppant kínos csendet a háziasszony törte meg:

„Pedig a kotlettkészítés fortélya rendkívül egyszerű: mindig friss hús kell hozzá.”

A nyilvánvalóan kétértelmű szópárbajtól kitört a nevetés, Chaplinné megkönnyebbült, Munkácsyné pedig elpirulva belátta, hogy ezt a menetet nem ő nyerte. Touché!

A fennmaradt fotókon ekkortájt nem egy negyvenes éveiben járó szálfaegyenes termetű aranyifjú, hanem egy idejekorán megöregedett, ősz szakállú aggastyán néz ránk megtört tekintettel. Csapodár ifjúkorában szerzett, tünékenyen elmúló, majd újra felbukkanó szifiliszével tünetelve. Kínzó fejfájás, gerincbántalmak és ízületi fájdalmak gyötörték mindennapjait, ami miatt vészterhesen rácsúszott a morfiumra, ami a festésben is gátolta. 1896-ban, a Millenniumot ünneplő Budapestre utazott. Itt érte a hír, hogy madame Chaplin 12 esztendős fia lovasbalesetet szenvedett és a helyszínen szörnyethalt. A sürgönyt elolvasó festő szinte megtébolyodott a fájdalomtól. A mind testi, mind lelki kínok elől Baden-badenbe, egy szanatóriumba vitték pihenni, ahol az egyre rosszabb állapotban levő művésznek orvosai ingerszegény életmódot javasoltak. Ám festés közben gyakran felizgatta magát, ezért a fehér köpenyes különítmény az alkotástól is eltiltotta, amitől naná, hogy dührohamot kapott. Tudom, a géniuszok ritkán végzik cuki, bottal botorkáló mosolygós bácsiként, mégis még leírni is borzasztó, hogy ecsetvesztett őrjöngésében az endenichi elmegyógyintézetbe vitték. Innen írta utolsó, néhány szavas levélkéjét feleségének, és többé tollat sem foghatott a kezébe. 56 évesen, három évnyi szenvedés után halt meg.

Munkácsyné még közel húsz évet élt emléksimogató özvegységében. Szemtanúk egy társasági élettől visszavonult, sovánnyá töpörödött, gyászába fordult asszonyról regélnek, aki végrendeletében férje szinte teljes hagyatékát, az akkoriban elképesztő összeget jelentő százezer forintnyi festménygyűjteményét a magyar államra hagyta. Cserében csupán annyit kért, hogy méltó szobrot állítsanak Munkácsynak. Ezzel mondjuk a mai napig tartozunk neki, de a képek előtt adózhatunk emlékének március végéig a Szépművészeti Múzeumban.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Getty