Náray Tamás: Engem egész életemben kizárólag a luxus érdekelt

Peckesen magabiztos járás, szuggesztív, dacos tekintet, fiatalosan kortalan fizimiska, már-már önpusztító maximalizmus, tapétaszaggató verbalitás, olthatatlan tudásszomj, pengeéles elme és fáradhatatlan motor hajtja a kedvenc perpetum mobilémat, akit tényleg kedvem lenne egyszer kíváncsiságból leönteni egy pohár vízzel, hátha zárlatos lesz, mert gyanús, hogy ufó. A modernkori reneszánsz ember és a szép ívet leírt karrier bölcsője Debrecenben ringott. A neveltetése adta hamuban sült pogácsáról így fogalmazott:

„Minden dolog egyszerre jó és rossz. Ha azt akarjuk, hogy jól csengjen, azt mondjuk, hogy a tartás. Ha azt akarjuk, hogy rosszul csengjen, azt mondjuk: a nyakasság. Nem az a típusú csak azért is, amit ma gyakran láthatunk a közéletben, hanem ami például ránk, debreceniekre különösen jellemző, hogy mi nem szoktuk feladni. Ez valahogy nem szerepel az opciók között. Lehet, hogy belepusztulunk, de akkor sem adjuk fel.”

A művészetek iránt mindig is fogékony, rajzolni szerető Tamás a családi közfelháborodásnak köszönhetően eleinte a művészi pálya helyett a külkereskedelem és közgazdaságtudomány felé fordult, de aztán Sors cimboránk megkocogtatta a vállát és egy útelágazásnál egy különdíjjal és egy párizsi ösztöndíjjal a divat irányába terelte. Hazatérve aztán az értő szemű közönség kedvence lett a kreálmányaival mai napig kiemelt helyet fenntartva gardróbokban. Náray ruhában mondta ki az igent az egyik barátnőm, és a minap, egy karácsonyi mulatkán is valaki dicsekvősen emelgette a lábát egy Náray topánkában, mint Hamupipőke még éjfél előtt. A szép számmal érkező külföldi megrendelések miatt Németországban is nyitott üzletet, itthon pedig elképzelhetetlen volt ruhái nélkül egy magára valamit is adó társadalmi esemény, de még egy televíziós közvetítés is. Végtelen munkatempója akár évi négy új kollekció és bemutató létrehozására is képessé tette, professzionalizmusa pedig kiterjedt a bemutatón viselt cipők talpának uniformizálására és a modellek mosolyának összefésülésére. Épp a minap jött velem szemben a szósöl média platformján egy fotó, amin a Náray lányokként elhíresült modell szakma krémje ücsörög jókedvvel, bőséggel, amint nosztalgikusan csokorba gyűltek így az ünnepek előtt, még mindig ebben az összetartásban, ami azért tényleg menőség.

„…engem egész életemben kizárólag a luxus érdekelt. A kivételesség és a kivételes pillanatok. Az átlagos soha nem foglalkoztatott igazán, vagyis a tömegtermelés állt tőlem a legtávolabb. Igényes, exkluzív ruhákat akartam tervezni és készíttetni. Ehhez technológia, géppark, tudás, drága alapanyag és kifogástalanul felkészített üzemi és kereskedelmi háttér kellett. Nagyon boldog időszaka volt az életemnek, noha nem kezdeném elölről, azért azt bevallhatom.”

Egy önismereti terápián kapta meg házi feladat gyanánt, hogy kezdje el papírra vetni életének kacskaringós fordulatait, és bár elsőre nem tűnt túl szófogadónak, végül csak virtuális pennát ragadott, majd ahogy a történet egyszer csak saját lábára állt és írta szinte saját magát magával ragadva íróját és csekély számú beavatottját, majd végül szárba szökkent az ötlet a kiadásával kapcsolatosan is. 2014 óta már nyolc könyve jelent meg üstökösként felragyogva a magyar könyvkiadás egén, amivel a modernkori polihisztorunk immár a második területen csillantotta meg szerteágazó művészi tálentjét.

„Az írás nem előre megfontolt szándékkal lépett az életembe. Álmomban sem hittem volna, hogy ez ilyen sikeres lesz. A titok szerintem abban rejlik, hogy egy kicsit meseszerű a történetem, amikor a legkisebb fiú elindul világot látni, és aztán bizonyos részeket meg is hódít benne a kitartásával, az állhatatosságával, az önmagába vetett hittel, a tanulni vágyásával és aztán a szorgalmával. Ez rengeteg embernek adott erőt a mindennapi történeteik helyes megéléséhez, és egyben a sikerhez vezető útjuk bejárásához erőtartalékot jelentett. A Zarah-trilógia már más volt. Miután elkapott a varázsa ennek a világnak, már tudatosan készültem a három kötet megírására, személyes élmények, családi és közeli ismerősi élményanyagok felhasználásával. A könyvek hozadéka az lett, hogy míg a ruháimmal csak egy bizonyos réteghez jutottam el, ezáltal pedig széles tömegek ismerhették meg az életem és a gondolataimat. Páratlan szeretethullám ért el, ami rendkívül jólesett. Az írás persze felelősség, amíg a ruhákat hamar elfelejtjük, a könyveket nem.”

Néhány éve élete újabb stációjába érkezett, hiszen egy huszárvágással maga mögött hagyta hazánkat, felpakolta a vándorcirkuszt, hogy Spanyolországban, magnana és caramba földön telepedjen le. Vitorlája bár dagadt itthon a széltől, de a viharosan háborgó víz mélyén rejlő gáncsoskodás és intrika már nem biztosította az alkotó harmóniát egy karakánságában is érzékeny, gyermeki igazságérzetét máig megőrző művészembernek, akinek ráadásul a gerincét sem a Haribo gyártotta.

„Sajnálom, hogy annyi tehetséges embernek el kell jönnie Magyarországról. Mert – és ezt minden politikai felhang nélkül mondom – akik tudják azt vállalni, hogy akárhány évesen vadiúj környezetben új életet kezdenek, új egzisztenciát teremtenek, azok általában nem az ambíciótlan vagy fizikailag meggyengült emberek köréből kerülnek ki. Hanem azokéból, akik hisznek magukban, speciális szaktudásuk van, vagy ha az nincs, akkor van bátorságuk, akik adót tudnak fizetni és fogyasztanak. Vagyis épp a társadalom krémje távozik. És minden híresztelés ellenére ne gondold azért, hogy ez könnyű! Én egy országosan ismert ember voltam Magyarországon, ha kimondták a nevemet, tízből szerintem nyolcan tudták, ki vagyok, és talán a mai napig igaz, hogy ha megállítasz valakit az utcán, hogy mondjon három magyar divattervezőt, akkor egyiknek az én nevemet fogja említeni. Az ismertség pozitív oldala, hogy mindenre van egy telefonszámod, és a nevedre sok ajtó kinyílik – persze nem törvénytelen dolgokra kell gondolni, csak apróságokra, mondjuk soron kívül mehetsz a fogorvosodhoz. Ha elköltözöl egy idegen országba, huszonnégy óra leforgása alatt leszel senki, és nem nagyon kell képzelőerő, hogy be tudja lőni az ember: ez szar érzés.”

Hogy a tabula rasa tényleg maradéktalan legyen, az addig divattervező (mondjuk szerinte csak ruhatervező, de ez egy teljesen indokolatlan szerénység a részéről) és író ember már festőként érkezett Sitges-be, persze nem egy hirtelen ötlettől vezérelve, hiszen akkor már idestova húsz éve festegetett saját kedvére. Amikor széles plénum elé tárta képeit, már egy húsz éve alkotó, érett művésszel és alkotásaival találkozhatott a döbbent publikum. Festőként való ismertségében talán az igazi áttörést a 40 ezer látogató érdeklődésére számot tartó szegedi Reök-palotában megrendezett beszédesen Entrée címet kapó tárlat hozta, azóta pedig szabad szemmel is jól látható, izmos összegekért kelnek el képei rangos külföldi gyűjteményekbe távozva és a BÁV kortárs képzőművészeti aukciójába is beválogatták több munkáját. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy óriási az érdeklődés a képei iránt, bár néhány művéhez elfehéredő ujjakkal kapaszkodva, dacosan ragaszkodik. „Közvetlenül az ember lelkére hatnak” – emelték ki a nonfiguratív, expresszív festményekről egyik pesti kiállítása során. A történelem lapjait ecsettel végiglapozó művész Mezopotámiától jutott el az ószövetséget, a görög mitológiát és a római császárság mítoszait megidézve a legutóbbi Bizánc című tárlatig, amit volt szerencsém a Maestro saját narrálásában végighallgatni. Lelkes maximalizmusa, elképesztő energiákat megmozgató autodidakta fejlődési függése, vérbő szófordulatai futótűzként terjedve perzseltek meg minket, szerencsés fültanúkat is, akik árnyékolással utoljára általános hatodikban találkoztunk, arany lapocskákkal pedig legfeljebb a szaloncukor sztanioljaként, de autentikus reneszánsz aranyozási technikával leginkább soha. Élmény a társaságában lenni, napozni lehet a szívénél, mert tölt, épít és emel. A művészet pedig sosem art. Csak úgy mondom, l’art pour l’art.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Instagram