
A filmtörténet egyik legikonikusabb filmjének kulisszatitkairól mesél az új Netflix-alkotás
Richard Linklater Nouvelle Vague című filmje izgalmas bepillantást nyújt a Kifulladásig című film kulisszái mögé – abba az alkotásba, amely máig a filmtörténet egyik legikonikusabb darabja. Jean-Luc Godard rendezése egy szökésben lévő bűnözőt és egy amerikai újságírót követ, és a francia új hullám kezdő korszakának egyik legismertebb műve.
A Linklater-film – amely címét a korszak francia megnevezéséről (nouvelle vague – új hullám) kapta – Jean-Luc Godard (Guillaume Marbeck) útját mutatja be: hogyan lett kritikusból meghatározó filmrendező. A legenda szerint a Kifulladásighoz nem volt forgatókönyve, csak egy vázlata, a film nagy részét pedig kézikamerával rögzítette. A Nouvelle Vague több mint hatvan évvel később meséli újra a kultikus film születésének történetét. Feltűnik benne Jean Seberg (Zoey Deutch), Jean-Paul Belmondo (Aubry Dullin) és mások a párizsi filmes közegből – köztük François Truffaut –, de számos részlet kimarad, amely a valósághoz tartozik. Íme mindaz, amit a film mögötti valódi életekről érdemes tudni.
A film 1958-ban indul, amikor Godard már rövidfilmes rendezőként és a párizsi filmes közösség tagjaként dolgozik. A valóságban Franciaország és Svájc között ingázva nőtt fel: édesanyja egy vagyonos svájci bankárcsaládból származott. A Sorbonne hallgatójaként kötelezte el magát a film iránt, és szoros barátságot kötött François Truffaut-val, Éric Rohmerrel és Jacques Rivette-tel. Truffaut-val együtt írtak a Cahiers du Cinéma hasábjaira is.
A színésznő Iowa államból származott, ám európai filmjei – köztük a Kifulladásig és Otto Preminger Jó reggelt, búbánat című filmje – tették híressé. Truffaut egyszer azt mondta róla: „Európa legjobb színésznője.” 1958-tól, házassága után főként Franciaországban élt.
Godard mindenképpen Belmondót akarta a főszerepre, és a döntés legendássá vált: a film az egyik legfontosabb alakítása lett. Belmondo később számos új hullámos filmben szerepelt, de Amerikába sosem vágyott: „Miért bonyolítanám az életem? Túl buta vagyok ahhoz, hogy megtanuljam a nyelvet, és csak kudarc lenne” – mondta egyszer.
A színésznő egy repülőúton ismerte meg Hakim Jamalt, a szervezet egyik tagját. Pénzzel támogatta a mozgalmat, és segítette Jamal Montessori-óvodáját Los Angelesben. 1969-ben adománygyűjtést is szervezett a Fekete Párducoknak, amelyen olyan sztárok jelentek meg, mint Paul Newman, Vanessa Redgrave vagy Jane Fonda.
Egy évvel később Seberg várandós lett – férjétől, Romain Garytől –, ám egy újsághír azt állította, hogy a gyermek apja egy Párduc-tag. A rágalomnak súlyos következménye lett: Seberg idegösszeomlást kapott, koraszülött lett a baba, majd meghalt. A színésznőt mély depresszió kísérte élete végéig. 1979-ben tíz napig keresték; végül kocsijában találtak rá, ahol – mint később kiderült – gyógyszer-túladagolásban halt meg.
Halála után egy héttel az FBI elismerte: ők találták ki és terjesztették a pletykát a COINTELPRO művelet részeként, amely illegális eszközökkel figyelte és bomlasztotta az állam által veszélyesnek tartott csoportokat.
A két rendezőt eleinte barátság fűzte össze, ám eltérő művészetük – Truffaut érzelmes filmjei és Godard kísérletező stílusa – egyre feszítőbb légkört teremtettek. A politikai nézetkülönbségek végleg eltávolították őket egymástól. Godard aktív szerepet vállalt a radikális mozgalmakban, Truffaut viszont – saját nehéz gyerekkora miatt – elutasította a rendőrség elleni tiltakozásokat. Kapcsolatuk soha nem állt helyre.
(Elle)







