A Mick Jackson által rendezett és Steve Martin főszereplésével készült film egyszerre romantikus vígjáték és szeretetteljes, abszurd karikatúrája Los Angelesnek. Harris Telemacher (Martin), a Los Angeles-i időjós élete meglehetősen egyhangú. A városban szinte mindig kellemes az idő, így a munkája sem túl izgalmas, miközben a magánélete is mélypontra kerül: barátnője elhagyja, ő pedig maga sem tudja, merre induljon tovább.

Ekkor megismerkedik Sarával, egy brit újságírónővel, akinek megmutatja Los Angelest, és rövidesen szerelembe esik. Szíve úgy ver, akár egy megvadult vekkeróra, örömében pedig jelzőtáblákkal beszélget, majd görkorcsolyás tárlatvezetéseket tart a múzeumban és ahol lehet, botrányt okoz.

Sydney Pollack 1995-ös filmje Billy Wilder 1954-es klasszikusának újragondolása. Az eredeti filmben Audrey Hepburn alakította címszereplőt, Pollack változatában pedig Julia Ormond kapta Sabrina szerepét. A történet középpontjában egy sofőr lánya áll, aki régóta szerelmes apja munkaadóinak fiába, Davidbe (Greg Kinnear). A férfi azonban egy gazdag örökösnővel készül házasodni, így Sabrina számára kezdetben elérhetetlennek tűnik.

David testvére, Linus (Harrison Ford) egészen más személyiség. Komoly, üzletorientált és érzelmileg visszafogott férfi, akit látszólag egyáltalán nem érdekel a romantika. Ahogy azonban egyre közelebb kerül Sabrinához, ő maga is kénytelen szembenézni az érzéseivel.

A ’90-es években egyre több queer történet jelent meg a mozivásznon, és a romantikus vígjátékok között is megjelentek olyan alkotások, amelyek a korábbiaknál nyíltabban foglalkoztak az azonos nemű szerelemmel. Tommy O'Haver független filmje, a Billy hollywoodi filmcsókja ezek közül az egyik könnyedebb darab.

A főszereplő Billy (Sean Hayes) Los Angelesben próbál érvényesülni fotósként. A szakmai sikerek azonban elkerülik, és a magánéletében sem sokkal jobb a helyzet. Billy olyan romantikus kapcsolatra vágyik, amelyben megkapja azt a nagy, filmes csókot, amilyet a vásznon látott. Egy nap megismeri Gabrielt (Brad Rowe), a rendkívül jóképű baristát, aki tökéletes partnernek tűnik. Van azonban egy apró probléma: Billy nem tudja, hogy a férfi meleg-e.

Elsőre furcsa választásnak tűnhet egy horrorfilmet felvenni a romantikus vígjátékok közé, de a Chucky menyasszonya teljesen kiforgatja a műfaj szabályait. A Gyerekjáték 3. című film után a franchise komoly átalakuláson ment keresztül. A ’90-es évek végére egyre népszerűbbé váltak az önironikus, saját műfajukat kifigurázó horrorfilmek, így Chucky története is új irányt vett.

A történetben a korábban széttépett Chucky-babát egykori barátnője, Tiffany kelti életre, aki azt reméli, hogy újra együtt lehet egykori szerelmével, és valahogy sikerül majd visszajuttatni őt egy emberi testbe. Chucky azonban egyáltalán nem akar kibékülni vele, sőt.

Veronica (Kathleen Robertson) rettentő csinos, és épp rettentően szeretne valakit szeretni. A nagy találkozásra sor is kerül, csak hamarosan baj követi: egy másik nagy találkozás. Először jön Abel (Johnathon Schaech), az érzékeny lelkű költő, aztán – micsoda pech – tíz perc múlva színre lép valaki még jobb: Zed (Matt Keeslar), a szuperszexis, tetovált rockzenész, akinek legalább akkora a bicepsze, mint Abel lelke. És legalább olyan izgató is. Veronicának választania kell test és lélek között, és végül úgy dönt: mindkettő! A fiúknak sincs kifogása az édeshármas ellen; de hát a sors mindig kitol az elégedett párokkal (illetve triókkal). Így aztán Veronica összefut a filmrendező Ernesttel (Eric Mabius), aki olyan jól táplált bankszámlával rendelkezik, hogy az a legerényesebb lányokat is elgondolkodtatná. Mit tehet ilyenkor egy lány? Semmi vész, erre a kérdésre is akad megoldás.