A szürrealizmus csillaga: Salvador Dalí élete

A legismertebb szürrealista festő Salvador Domingo Felipe Jacinto Dalí i Domènech néven látta meg a katalán napvilágot egy jómódú polgárcsaládban. Szülei kétévesen meghalt fiúgyermekük reinkarnációjának hitték, és semmit nem tiltottak neki vagy tagadtak meg tőle, konkrétan talán a „nem” szóval sem találkozott ebben a sajátságos otthoni waldorf óvodában. A korlátok nélküli neveltetésben sarjadzó becsvágyát jól mutatja, hogy hatévesen még szakácsnő akart lenni, hétévesen már azonban Napóleon, nyolcévesen pedig berendezte az első műtermét, igaz, a családi ház padlásán, de tizennégy évesen már valódi kiállítása nyílt. Szélkakasszerű érdeklődése nyikorogva fordult a művészettörténettől a filozófiáig vissza-visszakacsintva a festészethez, de azt is a maga sajátos módján művelve, teszem azt cseresznyeszárakat ragasztgatva a cseresznyéket ábrázoló képére. Művészeti képzését a madridi Szépművészeti Akadémia meglehetősen rebellis diákjaként kezdte meg. A hatalmas fekete filckalappal megbolondított bársonyköpenyt, aranygombos botot, vállig érő hajat, pajeszt és katalán szeparatista nézeteket viselő Dalít azonban botrányai miatt kisvártatva eltanácsolták az akadémiáról, és pár hétre börtönbe is zárták. Az állandóan kötözködő, a tanáraival folyamatosan harcban álló művész itt találkozott először a filmes Luis Buñuellel és a költő García Lorcával, akivel gyengéd szálakat szövögettek, a festő konkrétan belemártotta kissé az ecsetét, García Lorca pedig ódát is írt hozzá:

„De főként hadd daloljam közös gondolkodásunk, Mely borús és aranyló napokban összeforraszt. A fény, mely elvakítja szemünk, nem A Művészet, Szeretet s barátság inkább s a jó közös harc.”

A saját stílusát innentől egymaga bontogató, autodidakta zseni az eleinte kubista és futurista stílusával tarsolyában Párizsba utazott, ebbe a forrongó művészeti olvasztótégelybe, ahol aztán kézen fogta és elbűvölte Sigmund Freud a tudattalan képek erotikus jelentéséről szóló elmélete és tiszavirág életű rajongása Picasso iránt. Sarjadzó barátságuknak nem tett jót, mikor hirdetni kezdte meggyőződését, nevezetesen azt, hogy egyetlen Dalí-kép többet ér Picasso egész életművénél. Két megkerülhetetlen momentum köti még a franciák fővárosához, hiszen itt növesztette emblematikus kackiás bajuszát és ismerkedett meg Paul Éluard költővel és főleg feleségével, Galával. Az 1894-ben született orosz szőkeség jele már alighanem óvodában is egy szipolyka terrorista lehetett. 1916-ban azzal a konkrét céllal érkezett Párizsba, hogy felkutassa és kivesse a hálóját Paul Éluard-ra, akit egy röpke évvel később sikerrel oltár elé is hurcolt. Biztonsági kötelékként szült ugyan egy kislányt, de az anyaság ténye mindannyiszor kiment a fejéből, ahányszor csak valamelyik szeretője a sokaságból feltűnt a színen. Szóval gyakran. Nem túl komoly önérzettel bíró férjét arra is rá tudta venni, hogy kedvenc ágyasát, Max Ernst német költőt a közös nyoszolyájukba engedje. Hozzáértő művészetpártolását jól mutatja, hogy a festő azon nyomban felkeltette az érdeklődését, sebtében kimosolygott nála egy egész nyárra szóló meghívást spanyolországi Cadaquésben, Dalí szülővárosában, ahol a teljes női rafinéria-arzenált bevetve elérte, hogy a tőle tíz évvel fiatalabb korszakos zseni beleszeressen. Ami azért sem volt elhanyagolható eredmény, hiszen addig a pontig Dalí saját állítása szerint csak egy férfiba, Federico Garcia Lorcába volt szerelmes, a női nemhez, de még a saját nemiségéhez is meglehetősen furcsán, kérdőjelekkel körül bástyázva viszonyult. Leginkább afféle mások szeretkezését a közelből leső voyeur volt, ami a teljes perverzitás-erdőben otthonosan mozgó Galát cseppet sem zavarta, különösen mivel a kukkolásra szakosodott művész a csalfaságait is igen jól kezelte, elvégre így gyakran cserélt szereplőket az ily módon megunhatatlan speciális házimozi.

A nagy egymásra találást megünneplendő 1934-ben össze is házasodtak, és bár gratuláció helyett a festőt családja kitagadta, de ekkor már bőven Gala tartotta otthon a gyeplőt, és lett férje menedzsere, ideológusa, stylistja és rabszolgahajcsára. Hatására az addig leginkább liberális nézeteket valló Dalí Hitlert és Francót éltette, megfestette Tell Vilmos talánya című képét, amelyen a térdelő Lenin például nadrág nélkül látható, ami a kommunizmussal rokonszenvező szürrealistáknál is jócskán kicsapta a biztosítékot, és okozott némi klubon belüli torzsalkodást. Extravaganciáért ugyan eddig sem kellett a szomszédba gyalogolnia, de 1936 nyarán majdnem rajtavesztett és megfulladt, amikor egy londoni galériában az előadását egy autó hűtőberendezésével felszerelt nehézbúvár-öltözékben tartotta meg, oldalán két csodaszép orosz agárral, a kezében pedig egy teljesen indokolatlan biliárddákóval. A ziháló Dalíról a vastaps közben vágták le a maskarát. És bár elhíresült kinyilatkoztatása szerint „Én abban különbözöm a többi bolondtól, hogy nem vagyok bolond.”, ám azért szerintem mondjuk eléggé de.

Hogy kielégítse fiatal szeretőit eltartó felesége csillapíthatatlan étvágyát amerikai milliomosok giccsbe hajló portréit festette döbbenetes összegekért az Egyesült Államokban: díszleteket, jelmezeket és ékszereket tervezett, luxusboltokat rendezett be sajátságosan figyelemfelkeltő stílusával, rajzfilm vázlatokat készített Walt Disney-nek, jeleneteket vázolt fel Alfred Hitchcock-nak és sebesen körmölte a saját önéletrajzát. Ehhez persze felesége remek témákat szolgáltatott. Gyakorlatilag egy financiális tésztaszűrő volt, minden pénz kifolyt a kezei közül a szélrózsa minden irányába szórva. Púbolban kastélyt vetetett férjével, ahová csak engedéllyel léphetett be, hogy ne zavarja őt idős korára sem csillapodó nimfomán ámokfutásában. Az idő előrehaladtával nyilván az asszonynak is egyre mélyebbre kellett a zsebébe nyúlnia, hogy elbűvölje a legújabb kiszemelteket, de legalábbis elhomályosítsa kissé a fonnyadó bőrt és a krepp papíros ráncokat, amihez pedig férje kereste meg a rávalót. Mikor csitris 82 évével beleszeretett Jeff Fenholtba, a Jézus Krisztus szupersztár főszereplőjébe, neki már Long Island-i villát és saját zenei stúdiót kellett villantania. Dalít persze rommá bosszantotta ez a fajta esztelen költekezés, és tehetetlen dühében néha úgy megverte az asszonyt, hogy az bordatöréssel került kórházba, de nem szükséges jogvédőkhöz futni így posztumusz, mert máskor pedig a művész húzta ki a gyufát feleségétől ebben a speciális ringben, mint házasságban.

A további békétlenség elkerülése végett visszaköltöztek Spanyolországba, Portlligat faluba, ahol Dalí sajátságos stíluspárosításban vallásos és erotikus képeket festett, megörökítette saját gyerekkorát és minden gondolatát átszövő, vallási fanatizmussal rajongott feleségét. 1980-tól az életét keserítő mozgásszervi betegsége miatt már nem tudott festeni, ami természetesen minden módon padlóra küldte az örökké alkotó művészóriást. Ennél is nagyobb csapást csak felesége 1982-ben bekövetkező halála mért rá. A szülővárosában a depresszióval édeskettesben, visszavonultan élő Dalí hét évvel élte túl, majd futott zsák a foltja után.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Getty