Honnan jönnek az inspirációk a videóidhoz?

Mindig az élet adja. Általában itthon történik valami, és rögtön eszembe jut, hogy ebből videó lesz. Teljesen átlagos család vagyunk, úgyhogy szerintem nem csak nálunk fordulnak elő ugyanezek a beszélgetések vagy veszekedések. Gyakran megkapom azt a kommentet, hogy: „Jézusom, te nálunk forgattál?”

A legtöbb videódban a férjed, a gyerekeid is szerepelnek. Hogyan élik meg a hírnevet, és mennyire tudják kezelni a negatív kritikákat?

A kritikát egyedül én viselem rosszul. A férjemet, Marcit (Benedikty Marcell, multimédia szakértő – a szerk.) , és a fiamat, Benjámint egyáltalán nem érdekli, a lányomat, Lillát pedig szerencsére nem kritizálják. Tudom, hogy a gyerekek szerepeltetése sokak számára kényes téma, de ha tudatosan csináljuk, összességében több a pozitívum, mint a negatívum. Ők például nagyon élvezik, egymás között versenyeznek, hogy ki legyen az adott videóban, és értik, hogy az Anyakivan-jelenség nem arról szól, hogy az anyjuknak elege van, hanem arról, hogy együtt nevetünk a mindennapokon. Ez az önirónia.

Az sem mindegy, hogy megrendezett, vagy intim pillanatot teszel ki róluk az internetre.

Igen, amit sokszor spontán videónak gondolnak, az is előre meg van beszélve. Nem veszek fel a hétköznapjainkból privát jeleneteket – például a gyerekek veszekedését – és nem rakom ki. Minden megbeszélt, egyeztetett dolog. Ha később mégis kérnék, hogy töröljem valamelyik posztot/tartalmat, természetesen megteszem.

Miután elkezdtél tudatosan posztolni, megbeszéltétek a családdal, ki hogyan szeretne szerepelni?

Valójában belenőttek az egészbe. Marci kiskorában szinkronizált, én gyerekként színjátszó csoportba jártam és filmekben statisztáltam. Így amikor a gyerekeink megszülettek, számukra természetes volt a szereplés, ráadásul a Budapest Bábszínházban nőttek fel, ahol korábban 15 évig dolgoztam. Mindketten szeretnek a kamera előtt lenni, és ügyesek is, úgyhogy ezzel nem volt gond. Amikor öt éve elkezdtük a videókat, Benjámin 12, Lilla 7 volt. A koronavírus-járvány alatt otthon unatkoztunk, így ez egy közös program és kihívás lett számunkra.

A videóid alapvető eleme a humor, de emellett az edukáció is fontos szerepet kap. Ezekhez a szociálisan érzékeny témákhoz honnan merítesz ihletet?

Alapvetően szuperszenzitív személyiség vagyok. Ha hallok valami rosszat a hírekben, napokig velem marad, folyton azon gondolkodom. Nagyon megvisel minden történet, ahol másokat igazságtalanság ér vagy nehéz helyzetbe kerülnek, és mélyen átérzem ezeket a szituációkat. Amikor a Gyerekszoba oldalra az Anyasorsok című sorozatot készítettem, rengeteg megrázó történettel találkoztam, amelyek egyszerre voltak inspirálóak és megterhelőek. Talán ezért is választom ösztönösen mindig azokat a témákat, amik igazán megérintenek.

Mi az, ami feltölt, ha egy történet nagyon megvisel?

Érdekes módon pont azok a találkozások töltenek fel energiával, amikor empátiát gyakorlok valakivel, a pánikkeltés, a kirekesztés vagy a különböző igazságtalanságok viszont lemerítenek. Az ilyen esetek lelkileg sokkal többet vesznek el, mint amennyit adnak.

Jó, hogy felhoztad ezt a témát, mert érdekel, hogy szerinted egy tartalomgyártónak kötelessége-e kiállni közéleti vagy társadalmi témák mellett.

Szerintem senkinek nincs ilyen kötelezettsége, hiszen sok esetben egy-egy szerződés miatt a tartalomgyártó nem is politizálhat szabadon. Ugyanakkor, ha valakit egymillió ember követ, biztosan van köztük 20-30%, aki mást gondol, és nem biztos, hogy el akarja veszíteni őket emiatt. A követőim pontosan tudják, hogyan gondolkodom: kifejeztem a támogatásomat például az LMBTQ+-közösség és a pedagógusok felé is, amikor szükség volt rá. Fontos számomra, hogy amit képviselek, az ne kirekesszen másokat, és a véleményemet se próbáljam ráerőltetni senkire. Nagyon örülök, hogy engem olyanok is támogatnak, akik ezekben a témákban másképp gondolkodnak. Szerintem a politikai hovatartozás ellenére is tisztelnünk kell egymást, még akkor is, ha nem értünk egyet. Számomra lényeges, hogy a döntéseim a saját értékeimet tükrözzék, de ezt senkire nem akarom ráerőltetni.

Azt én is megfigyeltem az oldaladon, hogy aktívan kommunikálsz a követőiddel. Szűrni is szoktad a kommenteket?

Csak akkor, ha obszcén komment érkezik. Egyébként nem zavar, sőt, szeretek vitatkozni, érveket ütköztetni másokkal. Olyan is van, hogy megbeszéljük, hogy nem értünk egyet, de ettől még nem követnek ki, amire nagyon büszke vagyok.

Korábbi interjúban említetted, hogy a bábszínházból való kirúgás után az Anyakivan-oldallal végre megtaláltad a helyed. Látszik, hogy a tartalomgyártásra a hivatásodként tekintesz.

Ehhez viszont patikamérlegen kell kimérni a panaszkodás és a humor arányát. Az nem működik, ha a követők azt látják valakiről, hogy rühelli a gyerekeit, és utálja az otthoni feladatokat. Az Anyakivan-jelenség pont arról szól, hogy a panaszkodás mellett mindig ott van a szeretet, egyfajta játékos kikacsintás, és hogy valójában imádom, hogy körülöttük forog az életem. Ha csak a panaszkodásról és szenvedésről szólnának a videóim, a hatásuk nem lenne ugyanolyan. Szerintem erre ösztönösen ráérzek, és ezért tudnak sokan azonosulni a tartalmakkal. Talán emiatt nincs bűntudatuk az anyáknak sem, amikor egy-egy tematikus videó alatt leírják kommentben, hogy náluk is ugyanez a helyzet, és mennyire bosszantó tud lenni.

Visszatérő téma nálad a szorongás. Mennyit gondolkodsz, mielőtt feltöltesz egy érzékenyebb posztot?

Azoknál a posztoknál, amikor nagyon őszinte gondolatokat fogalmazok meg, gyakran elbizonytalanodom, hogy ezt egyáltalán ki lehet-e tenni. Volt például egy nagyon személyes videóm a szorongásról és arról, hogy antidepresszánst szedtem. Engem nagyon mellbe vágott, amikor azt tapasztaltam, hogy sokan összemossák az antidepresszánsokat a nyugtatókkal. Egy olyan országban, ahol teljesen elfogadott, hogy a Xanaxra alkoholt iszunk, azon fennakadnak, hogy valaki antidepresszánst szed. Amikor ezt a videót kitettem, volt olyan kolléganőm, aki azt mondta, túlságosan sebezhetővé teszem magam, és ilyet nem szabad. Én viszont úgy vagyok vele, hogy ha már egyetlen embernek is segített, akkor megérte, hogy emiatt célkeresztbe kerültem.

A családod hogyan viszonyult ehhez az időszakhoz? Tudtál például nyíltan beszélgetni a szüleiddel a témáról?

Szerencsére igen, nálunk nem igazán volt tabutéma. A nővérem pszichiáter, így számára sem volt ismeretlen az az időszak, amin keresztülmentem. Inkább sajnáltak, mert nagyon ostoroztam magam amiatt, hogy segítségre volt szükségem. Sokszor haragudtam magamra, hogy miért nem tudtam ezt másképp megoldani, miért vagyok olyan szerencsétlen, hogy egy olyan dologhoz támogatásra van szükségem, amit más látszólag magától megold.

Van egy mondás, hogy vagy olyan szülők akarunk lenni, mint amilyenek a sajátjaink voltak, vagy teljesen az ellenkezőjük. Hogyan viszonyulsz ehhez, tekintve, hogy ennyire szigorú vagy magadhoz anyaként?

Én azt gondolom, hogy ez nem fekete-fehér. Vannak dolgok, amiben pont olyan akarok lenni, és vannak, amikben nem. Nagyon szeretem a bizalmat és a szabadságot, amit a szüleimtől kaptam, én is hasonló módon szeretném nevelni a gyerekeimet. Ugyanakkor vannak olyan minták, amiket nem szeretnék továbbadni. Az anyukám például szorongásban nevelt, és nagyon tudatosan figyelek rá, hogy ezt ne adjam tovább a gyerekeimnek.

Akkor lehet, hogy innen ered a szorongásod?

Erről még sosem beszéltem, de zsidó családból származom, bár a szüleim alapvetően nem neveltek belém semmilyen zsidó identitást. Ugyanakkor a családom története, a transzgenerációs trauma hatással volt rám. Az anyai nagymamám orra előtt hurcolták el az apját, soha többet nem látta, és ez elképzelhetetlen traumát okozott neki. Hiszek abban, hogy sok dolog nem később alakul ki, hanem már babaként, az anya jelenlétéből, bizonytalanságából, szorongásából átadódik a gyereknek. Ha egy gyereket szorongva ölelsz át, ő akaratlanul is átveszi ezt az érzést. Bár még nem jöttem rá, hogy a transzgenerációs traumákat hogyan lehet feloldozni, igyekszem ennek tudatában nevelni a gyerekeimet.

Pedig sokan azt mondják, a szülői intuíció magától kialakul.

Nem mindenkinek alakul ki könnyen. Rengeteg fiatal ír rám, hogy nem tud az anyukájával megbeszélni bizonyos dolgokat, és tőlem kérnek tanácsot. Szerintem kell egyfajta közvetlenség és nyitottság az anyasághoz, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem szabad ítélkezni, mert az álszentség lenne. Ha hülyeséget csinál a gyerek, akkor én is leszidom.

A gyereknevelés mellett mennyire nehéz tudatosnak maradni a közösségi médiában? Érzed néha a negatív hatásait mentálisan?

Sokan kérdezik, hogyan tudok ennyire önazonos maradni, de nekem elképzelhetetlen lenne másként, hiszen rengeteg energiába kerülne, ha folyamatosan retusálnék, és arra figyelnék, hogy minden tökéletesen nézzen ki a fotókon vagy videókon. A férjemmel most volt a 23. évfordulónk, és sokszor eszembe jut, hogy a házasságunkkal kapcsolatos posztokat úgy írjam meg, hogy ha egyszer elválnánk, ne lehessen azt mondani, hogy pedig mi egy mindenben tökéletes pár voltunk (nevet).

Hogyan szeretnéd, hogy emlékezzenek rád, a komolyabb, edukatív tartalmaid kapcsán, vagy inkább a humorod miatt?

Vicces, mert mindig mondom Marcinak, hogy amikor felismernek minket valahol, mindenki fülig érő mosollyal reagál. Ha engem meglátnak az utcán, rögtön elmosolyodnak vagy nevetni kezdenek. Nagyon jó érzés, hogy valami olyat csinálunk, ami feldobja az embereket, és mosolyt csal az arcukra. Ezt pozitív visszajelzésnek veszem: ha valakinek jobb kedve lesz a videóimtól, már az tökéletesen elég számomra.