HR-esnek és munkajogi tanácsadónak tanultál. A koronavírus-járvány után kezdtél el a stand-uppal foglalkozni, amikor jelentkeztél a Dumaszínház Félőrültek Fesztiválja című programjára. Hogyan jött a váltás?

Már az egyetem alatt gyakornokoskodni kezdtem, és a diplomám után több multinál is dolgoztam. A járványidőszak azonban több szempontból is fordulópontot jelentett: amikor minden lelassult, rájöttem, hogy a munkámban az embereket szeretem, nem magát a feladatot. A bezártság alatt arra is ráébredtem, mit szeretnék igazán az élettől, és ez sok minden másra is rávilágított. Akkor léptem ki az akkori párkapcsolatomból is. Mindig imádtam a stand-upot, rendszeresen néztem a Showder Klubot, és egyszer csak elgondolkodtam: kipróbálnám magam a színpadon is. Legrosszabb esetben leégek ötven ember előtt – de hát ki vagyok én, hogy ne éghetnék le? Úgy jelentkeztem a programra, hogy még egyetlen poénom sem volt. Egy hónap alatt írtam meg az anyagomat, és szerencsére nem volt teljes katasztrófa. Ma már biztos nem mondanám el ugyanazt, de akkor olyan pozitív impulzusok értek, hogy éreztem: ennek van értelme.

Hogyan készültél? A barátaidon tesztelted a poénokat?

Nem mondtam el senkinek. Többször videóra vettem magam, és azokat visszanézve dolgoztam az anyagon. Az első fellépésre csak a legjobb barátnőm és az öcsém jött el, előtte nekik sem szóltam.

Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy úgy állj ki a színpadra, hogy előtte senki sem hallotta az anyagod.

Van, aki a környezetén próbálja ki a poénjait, de nálam a baráti beszélgetések mások, mint amit a fellépéseimen mondok, és valahogy furának érezném. A párom is humorista (Török Ádám – a szerk.) vele szoktunk gegelgetni otthon, de a barátokon nem szoktam tesztelni.

Azóta eltelt három év. Mi tartott téged az elején az úton, mi segített abban, hogy ne add fel?

A különböző sikerek mindig tüzelik az embert, de ha kevés a pozitív impulzus, a motiváció könnyen elvész. Szerencsém volt, hogy egymás után érkeztek a kisebb sikerélmények, ezek tartották bennem a lelket. Ami pedig igazán előre vitt, az az, hogy milyen érzés a színpadon állni.

És milyen érzés?

Nem nagyon ismerek jobb dolgot ennél. Talán egy nagyon heves, lángoló szerelemhez lehetne hasonlítani: amikor rossz, akkor nagyon rossz, de amikor jó, az olyan, mint a heroin, egyszerűen akarok még belőle. Ehhez hozzátartozik, hogy általában csak olyan dolgokról tudok beszélni, amikben hiszek. A pozitív reakció ezekre pedig olyan, mintha egy extra löketet kapnék, ami megsokszorozza az élményt.

Mitől függ, hogy mikor jó vagy rossz a színpad? Csak a nevetés mennyisége, vagy inkább a saját belső megélésed számít?

Mindenkinek vannak olyan fellépései, amiket rosszul él meg. A szakma legnagyobbjai is úgy jönnek le néha a színpadról, hogy azt gondolják, borzalmasak voltak, még akkor is, ha egyébként végig nevetett a közönség. Nincs olyan, hogy csak jó vagy rossz, inkább hullámzó, és pont emiatt addiktív szerintem. 

Mennyire vagy szigorú magadhoz a fellépéseid kapcsán?

Eléggé szigorú vagyok. Szerintem hosszú távon elengedhetetlen az önreflexió, ami nem mindenkinél adott. Ezen felül nagyon fontos érzékelni a közönség energiáit, és ezekre érzékenyen reagálni. A múlt heti fellépésemen például azt éreztem, hogy szeretet árad felém, de előfordul, hogy gyűlöletet tapasztalok. Nem mindig tudom pontosan detektálni, de amikor egyszerre rengeteg ember energiája érkezik felém, az hihetetlenül intenzíven hat.

Ez fejleszthető, vagy egyszerűen veleszületett tehetség?

Jó kérdés. Szerintem, aki sikeres ebben, ösztönösen tudja, hogyan bánjon az emberekkel. A stand-upban a szerethetőség nagyon fontos, és talán ez részben veleszületett tulajdonság, de még nincs elég tapasztalatom ahhoz, hogy ezt biztosan meg tudjam ítélni.

Több híres humorista szerint nincs olyan téma, amivel ne lehetne viccelni. Te hogyan látod?

Szerintem mindennel lehet viccelni, ha az ember tisztelettel és alázattal nyúl a témához. Sokan a szólásszabadság jegyében ezt figyelmen kívül hagyják, és csak el akarják sütni a saját poénjukat. Amit most mondok, az talán megosztó, de szerintem a szexista poénok lehetnek viccesek – csak sajnos a férfiak tönkretették őket. Például, ha egy nő vagy egy meleg férfi mesél a szexuális élményeiről, az vicces tud lenni, de ha ugyanazt egy heteró férfi szájából halljuk, annak sokszor megalázó hatása van. Alig várom, hogy olyan világban éljünk, ahol valódi egyenlőség lesz a nemek között, és ezeken a poénokon is szabadon lehet majd nevetni. Addig viszont nem lehet mindent a vicc oltárán feláldozni.

A közösségi oldalakra feltöltött videóidhoz érkező visszajelzésekből látszik, hogy rengetegen rezonálnak azzal, amit képviselsz: ahogy kisarkítva beszélsz férfiakról, nőkről és párkapcsolati mintákról, az sokak számára felszabadító lehet.

Igen, abszolút. A nők társadalmi helyzete, akár itthon, akár világszinten, a szívügyem. Egyfajta misszióként tekintek rá, szeretném edukálni a nőket, hogy felismerjék a mérgező mintákat, és ne fogadják el azokat a párkapcsolataikban. A humor a legjobb eszközöm erre. Egy Dumaszínház-workshopon a metorunk, Litkai Gergely (Karinthy-gyűrűs humorista, forgatókönyvíró, főszerkesztő – a szerk.) mondta, hogy ha egy komolyabb gondolatot szeretnénk átadni, az humorba csomagolva segít lebontani az emberekben lévő falakat, így könnyebb eljuttatni az üzenetet.

Gyerekkorodban is ennyire dühítettek a társadalmi egyenlőtlenségek, vagy később, a tapasztalataid alapján alakult ki ez az érzékenység?

Gyerekkoromban nem voltam ennyire tudatos, és szerintem sokan így vagyunk ezzel. Amikor 12 évesen az ünneplős ruhámban sétáltam haza az iskolából, és rám dudáltak, akkor fel sem tűnt, hogy ez nincs rendben, hiszen a jelenség mindennaposnak számított. Sőt, egy kicsit még büszke is voltam, mert ez jelezte, hogy csinos vagyok. Az évek során inkább a saját magánéleti tapasztalataim nyitották fel a szemem – és az a felismerés, hogy mennyi mindent természetesnek tartottam, ami valójában nem volt az. A járvány idején volt egy párkapcsolatom, ami nem volt egészséges: 20 év korkülönbség volt köztünk, tehát minden adott volt ahhoz, hogy rosszul süljenek el a dolgok. Fiatalabban persze még nem voltam eléggé tapasztalt, így csak nehezen eszméltem rá erre. Ezután kezdtem el jobban utánaolvasni a témának, kutatásokat nézni, és egyre jobban felháborodtam.

Vannak a politikáról szóló tartalmak is az oldaladon, azok is a felháborodásod eredményei?

Igen, és érdekes, mert régen egyáltalán nem beszéltem politikáról a színpadon, sőt, kifejezetten távol tartottam magam tőle. Ma már sok minden felett nem tudok szemet hunyni. Őszintén szólva örülnék, ha a politika tényleg csak unalmas háttérzaj lenne, amire négyévente egyszer figyelünk, amikor szavazunk.

A videóidra milyen visszajelzést kapsz, és mi zavar jobban, ha nőktől vagy férfiaktól érkezik a negatív kritika?

A nőktől többnyire nagyon jó visszajelzéseket kapok. A férfi kommentelők közül viszont sokat le kell tiltanom a hangnem miatt, bár ez ma már nem igazán zavar. Ha egy nő reagál negatívan, az jobban megvisel. Sokat gondolkodtam ezen, és rájöttem, hogy van egyfajta elfogultság bennem: mintha a férfiaktól társadalmi szinten jobban megszoktuk volna a durvaságot. De miért várnám el egy nőtől, hogy mindig kedvesebb vagy empatikusabb legyen? Ugyanolyan joga van kritikát megfogalmazni. Azok a kommentek érintenek leginkább érzékenyen, amik helyesen vannak írva. Ott érzem, hogy egy intelligens ember alkot rólam negatív véleményt, és mindig elgondolkodom azon, hogy van-e benne igazság. A rossz helyesírású, gonosz hozzászólások egyszerűen nem érdekelnek.

A közösségi oldalaidon egészen más arcodat mutatod, mint a fellépéseiden. A színpadon mintha egy tudatosan felépített „perszóna” lennél. Ez mennyire szerep, és mennyire te vagy valójában?

Érdekes, hogy így látod, mert a terapeutám is ugyanezt mondta. Én belülről nem érzem a különbséget, mert számomra mindkettő én vagyok. Nincs benne tudatosság, inkább az lehet az oka, hogy mire egy fellépésemet videóra rögzítik, addigra már rengetegszer előadtam. Amikor először mond el az ember egy történetet, abban még benne van a frissesség és az indulat. Amikor huszadjára adja elő, az érzés már nem ugyanolyan intenzív, de a színpadon mégis újra meg kell teremteni.

A pároddal közös, Mézes retek című előadásotokban nagyon nyíltan beszéltek a párkapcsolatotokról, még a legmélyebb konfliktusokat is vállaljátok a színpadon. Egy ilyen típusú kitárulkozáshoz bizonyára nagy bátorság kell.

Én nem bátornak, inkább halálosan magától értetődőnek éreztem. A számomra közönyös dolgokról sosem tudok írni: amikor például a workshopon kaptunk egy olyan feladatot, hogy írjunk egy hírről, egyszerűen nem ment. Ha nem tudok azonosulni az adott témával, vagy nem vált ki belőlem valamilyen érzelmet, nem tudok vele foglalkozni. Ez a fellépéseken is így van: amit mondok, az mindig összhangban van azzal, amit érzek. Mivel Ádámmal mindketten humoristák vagyunk, a közös est ötlete adta magát, szerettük volna kicsit piszkálni egymást a színpadon is.

A műsor egyik központi témája a kettőtök közt húzódó legnagyobb konfliktus, a gyerekvállalás volt. Nem titok, hogy te nem szeretnél gyereket, ő viszont igen. Mennyire felszabadító erről közönség előtt beszélni?

Ennek volt egyfajta terápiás jellege is, de főleg azért érte meg beszélni róla, mert volt egy pár, aki az est végén odajött, és mondták, hogy ők is hasonló helyzetben vannak, és jó volt hallani valaki más tapasztalatát. A közösségi médiában eddig nem osztottam meg túl sok információt ezzel kapcsolatban, ezért nem is találtak meg azok a hangok, akik szerint minimum három gyereket kellene szülnöm. Ádám viszont megkapja ezeket. Szeretnék majd erről ott is megnyílni, de biztos vagyok benne, hogy ha csinálnék róla videót, rengeteg kommentelőt kellene letiltanom.

Bántottátok már meg egymást a szurkálódással, vagy nem veszitek komolyan a másikat a színpadon?

Korlátok nélkül piszkáljuk egymást, talán sokak is vagyunk ebből a szempontból, de otthon is ilyen a dinamikánk, ez természetes számunkra. Az egyetlen dolog, amin kiakadnék, ha a poénjaim miatt szólna be. Kaptunk már olyan visszajelzést egyébként, hogy túlságosan odaszúrtunk egymásnak. Pont erről beszéltünk az első est végén, hogy fokozatosabban kellene bevezetnünk a nézőket a világunkba, hogy megismerjék a stílusunkat.

Szakmailag ugyanazokban a körökben mozogtok, hogyan hat ez a munkátokra?

Pozitív motivációs hatása van. Ádám elképesztően munkaorientált, szinte folyamatosan dolgozik, talán néha már egészségtelenül is sokat. Ugyanakkor az, hogy egymás mellett vagyunk, és ösztönözzük, felfelé húzzuk egymást, rendkívül inspiratív.

Már több közös estetek is volt, gyakran fellépsz különböző színpadokon is. Mikor várható az önálló ested?

Az önálló est egy külön műfaj, odáig eljutni hosszú, természetes folyamat. Sok minden kell ahhoz, hogy az ember szakmailag készen álljon, rengeteget kell tanulni. Egyelőre még nem érzem, hogy képes lennék 70-90 percet végigbeszélni. Fél órát előadni vagy valakivel közösen fellépni teljesen más készségeket, dinamikát igényel. Ehhez idő kell, Judd Apatow szerint – akire felnézek és aki sok könyvet írt a stand-up műfajáról – például körülbelül hét év. Én most a negyediket taposom.

Szerinted három év múlva, amikor már benne leszel a hetedik évben, más témák foglalkoztatnak majd, vagy inkább a mostani vonalnál maradsz?  

Nem akarok jóslatokba bocsátkozni, valószínűleg azokból a tapasztalatokból fogok meríteni, ahová az élet épp sodor. Az biztos, hogy amíg a nőket érintő társadalmi problémák nem szűnnek meg, továbbra is fel fognak bosszantani, szóval ezekről is szó lesz majd.