A Vörös és fekete írója, a francia származású Marie-Henry Beyle, azaz ismertebb nevén Stendhal különös megfigyeléseket tett, amikor 1817-ben Firenzébe utazott. Első útja idoljai sírjához vezetett a Santa Croce bazilikában, hiszen úgy érezte, munkásságára óriási hatással volt az itt eltemetett Machiavelli, Michelangelo és Galilei is.
Fotó: Wikipedia
Miután belépett a székesegyházba, rendkívül furcsa tüneteket figyelt meg magán, melyről később írásban is beszámolt:
Egy utazás Milánótól Reggióig:
Egyfajta extázisban voltam a gondolattól, hogy Firenzében vagyok, közel azokhoz a nagy emberekhez, akiknek a sírját láttam. Elmerültem a fenséges szemlélésben. Eljutottam arra a pontra, ahol az ember égi érzésekkel találkozik. Minden olyan élénken szólt a lelkemhez. Ah, bárcsak el tudnám felejteni. Szívdobogásom volt, amit Berlinben idegességnek hívnak. Az élet kiszivárgott belőlem. Féltem, hogy elesem.
Fotó: Lorenzo Moschi/Unsplash
2019-ben alapos kutatást végeztek a The New York Times újságírói a témában, és kiderült, hogy nem Stendhal volt az első, aki furcsa állapotba került a művészetek hatására. 200 évvel előtte Longinus is hasonló érzésekről számolt be, amikor fenséges szépségű alkotások hatása alá került – számolt be róla a hamuesgyemant.hu.
Ettől függetlenül Stendhal volt az, akinek a neve végül összefonódott ezzel a különös állapottal, mivel az olasz tudósok és kultúrkritikusok, – akiknek kétségtelenül hízelgő volt, ahogy az író leírta nemzeti kincseiket –, megalkották a Stendhal-szindróma kifejezést. Bár az az elképzelés, hogy a művészet fizikailag vagy mentálisan megbetegíthet minket, kétségtelenül csábító, a tudósok azonban még mindig nem tudják biztosan, hogy mi is ez a szindróma valójában, arról persze nem is beszélve, hogy egyáltalán létezik-e.
Nyitókép: Elena Popova/Unsplash
