Mi más is adhatna helyszínt évről évre a legfontosabb fotóriporteri alkotások börzéjének, a World Press Photo kiállításnak mint a Magyar Nemzeti Múzeum, ahol a lépcsőkön felfelé lépdelve még mindig ott leng a méltatlan elnyomás lerázása és a szabadság utáni vágy, és még mindig ott ücsörög egy szegletben Petőfiék rebellis szelleme azon lamentálva, hogy rabok legyünk vagy szabadok.
A World Press Photo egy 1955-ben, Amszterdamban alapított független, nonprofit szervezet, egy mindenütt elismert platformja az újságírásnak, ami mára a világ legrangosabb sajtófotó-pályázatává avanzsált. Egyebek mellett fontos célkitűzésük, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy még óvatos becslések szerint is a világ lakosságának közel fele nem fér hozzá a szabadon közölt hírekhez, pedig mindezért jópáran akár az életük kockáztatásával munkálkodnak, elegendő, ha például Robert Redfordékra gondolunk A hírek szerelmeseiből. Adatok szerint az elmúlt 20 évben több, mint 1600, évente átlagosan 80 újságírót ölnek meg az objektív tájékoztatás oltárán áldozódva.
Ezúttal 60 448 fotó állt rajthoz, hogy kiválasszák közülük a győztes pályaműveket. Mivel a világ az elmúlt évben sem lett pacifistább vagy váltott kevésbé romboló üzemmódra, így valahogy gondoltam, hogy a képeken nem csupa pamutgombolyaggal játszadozó kölyökmacskát és bambuszevő pandát fogok látni, de a fotók között sétálva még a régóta iróniába menekült, szarkazmuson cserzett lelkem is kiakadt kissé.
A jegyszedő néni szerint mindig ez van, ez a kiállítás általában kiborítja a látogatókat, mivel a nyomorpornó kategóriájába sorolható elszomorító és döbbenetesen szörnyűséges kockák óriási tetemrehívást és szembesítést rendeznek, nem hagyva meg a lehetőségét, hogy lesüssük a szemünket vagy elfordítsuk a tekintetünket.
Az utolsó terem végére bizonyosan elszégyelljük magunkat, amiért életünk bosszúságainak sarokkövei közt olyan súlyos gondok szerepelnek, mint hogy például rendetlen gyerekünk szobája úgy néz ki, mintha a szekrénye tüsszentett volna egyet, ő pedig csak magának bizonygatja, hogy a zseni átlátja a káoszt, mi azonban csupán azt látjuk át, hogy ezek szerint ő nem zseni. Hogy sajnos alighanem hivatalosan sosem fogunk tudni olyan finom húslevest (sem) főzni, mint anyósunk, vagy hogy a 32. érettségi évfordulóra való meghívó nem egy durva számtani tévedés. Hatalmasnak érzett hétköznapi gondjaink csip-csup bosszúságokká törpülnek egy szétbombázott ukrán kisváros lakóinak sorsához, az iráni nők mindennapjaihoz vagy egy szépkorú Fülöp-szigeteki melegnek az életéhez képest, akiket a kirekesztő társadalom külön idősek otthonába száműz.
Régi Sokol rádió-szerűen elhangolódott értékrendünk azonnal a helyére penderül, mi pedig szorgos fogadkozásba kezdünk arról, hogy mostantól bizisten értékelni fogjuk a csapból folyó vizet, a tetőt a fejünk felett, hogy szabadon felvehetünk rövidet vagy kivágottat, legfeljebb a férjünk hajtőig szaladt szemöldökét kell visszamosolyognunk a helyére, vagy hogy mondjuk nem kell eladnunk a 10 éves gyerekünk jobbik veséjét a család boldogulása kedvéért. Eskü alatt valljuk, hogy mostantól jobb emberek leszünk, empátiával és szeretettel fordulunk a többi ember, állat, természet, a kisebbségek, de még az Újpest és Hamilton drukkerek felé is. Szerencsés esetben ez az érzés kitart bennünk konzerválódva, döntő többségünknél azonban szép lassan elkopik, és majd a jövő évi World Press Photo állít ismét vissza a kijózanító startvonalra az újabb porciónyi sokkélménnyel.
A kiállítással szemben leggyakrabban megfogalmazott kritika, hogy minden évben ugyanazokat a szörnyűségeket és borzalmakat teríti elénk: éhezést, nyomort, elnyomást, háborút, a kisebbségek kirekesztését, a klímaváltozás döbbenetes hatásait, erőszakot, megbélyegzést, katasztrófákat, legfeljebb ezek földrajzi elhelyezkedését pörgeti meg. Most sem kellett orákulum vagy varázsgömb, hogy megjósolhassuk, hogy külön blokkok témája lesz Fülöp-szigetek, Ukrajna, a tálibok vagy a nők helyzete Iránban, amihez például számomra a tárlat egyik legerősebb képe társul. Mindezért mondjuk nem a kiállítás hibáztatható, hanem mi emberek, akik még mindig azon munkálkodunk főállásban, hogy miként tegyük tönkre a világot magunk körül, még mindig nem a kommunikáció a felmerülő problémák elsődleges megoldási képlete és többségünk sajnos még mindig nem érti, hogy nem az a fontos, hogy egy véleményen legyünk, hanem hogy egy színvonalon.
Már most borítékolható, hogy a jövő évi gyűjtemény egy egész fejezetet szentel Gázának, és az embernek tényleg ökölbe szorul az ökle tehetetlenségében, mert bár tudható, hogy a világ két legjövedelmezőbb befektetése a fegyver-és gyógyszergyártás, ezekhez pedig háborúskodás szükséges ugyebár, de azért mégis pazar lenne, ha az emberiség jobban figyelne a szépségkirálynőkre, akik mindig belecsacsogják a mikrofonba a lényeget: világbéke.
Hosszú éveken keresztül a kiállítás csekélyke megkönnyebbült enyhét a sport- és természetfotók jelentették némi balanszként a szörnyűségek ellensúlyozására, mára azonban ezek kikoptak a mustrából. Akad néhány pozitív végkicsengésű sorozat egy bevándorlócsalád képregényszerűen végigkísért sikeres újraegyesítéséről, vagy a klímaválság kezelésének hatékony példáiról, de azért így is nehéz nem úgy távozni, hogy visszapillantva az ember arra gondoljon, hogy a világ bizony megérett a pusztulásra. Aztán persze győz a megátalkodott optimizmusom, és Luther Márton kopogtatja meg a vállam rám kacsintva, ahogy arra emlékeztet, hogy„ha tudná is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetne egy almafát.”
Mondjuk a Biblia óta tudjuk, hogy azzal is csak a baj van...
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Shutterstock
