Hazánk világelső lett, és nem is akármiben
A Worl Population Review felmérése szerint kis hazánk komoly mérföldkőhöz érkezett és hosszú, áldozatos munka árán átvehettük az oroszoktól a világelsőséget az alkoholfogyasztás terén.
Kimutatások szerint a magyar lakosság 21,2%-a, ezen belül is a férfiak 37%-a alkoholbeteg, ami azért eléggé durván hangzik, de mivel szigorú matematikai egyenlet végeredménye a számítás, ami az ismeretlenek helyére beillesztette a felnőtt populáció számát és az éves alkoholforgalmat, osztott, szorzott és arra jutott, hogy bizony a szorgalom eredményhez vezetett: mi iszunk legtöbbet, juhhhé!
Saját tapasztalaton szerzett bölcsességeim egyike, amit a gyerekeimnek is átadtam, mint intelem, hogy óvakodjanak az antialkohoistáktól, mert aki egy árva kortyot sem iszik, az alighanem ennél nagyobb elvetemültségekre is képes. Persze közben azt is megfigyeltem, hogy ez részükről nem afféle génhiba, sokkal inkább egyfajta viszolygás, amit leggyakrabban egy közeli családtag csúfos alkoholizmusa okoz. Miből következik, hogy ha nem tudjuk egészséges kordában tartani az alkoholéhségünket, az bizony vészterhesen meg tudja nyomorgatni a környezetünket, és most nyilvánvalóan nem arra gondolok, ha egy évben egyszer-kétszer egy-egy mulatka eldurvul, elszabadulnak a buborékok és a maligánok, majd bemutat minket a cudar másnap szónak, hanem ha életvitelszerűen italozunk.
Jó társaságban jellemzően azért végződik koccintásra hajlamos pohárban a kezünk eleinte, hogy oldottan felszabadulttá váljunk, később pedig azért, hogy el tudjuk viselni az összes többi gátlástalant. Szent meggyőződésem, hogy az alkohol nem ruház fel új tulajdonságokkal, csupán beakasztja a ruhatárba a viselkedős manírt és a neveltetést, és pőrére vetkőztetve megcsillantja az igazi énünket. Ezért van, hogy mindenki társaságában akad, aki kötekedőre, már-már verekedősre issza magát, mások széptevésben jeleskednek, van, aki tánctudástól függetlenül a parkett ördögévé avanzsál, megalakulnak a megmondóemberek kinyilatkoztatott örök igazságokat szónokolva, míg ismét mások sirdogálósra érzékenykedik magukat valamely ódonat sérelem kapcsán. Az év utolsó hónapja remek alkalom, hogy találkozzunk az összes típussal, hiszen térdig járunk az évbúcsúztató összejövetelekben, céges bulikban, karácsonyi partikban, egyszóval készüljünk fel rá, hogy a máj lesz a hónap dolgozója. Már most ígérjük meg magunknak, hogy a csigalassú és borongósan sötét január során mindenképpen megsimogatjuk és megjutalmazzunk szegény kis agyongyötört szervünket, és megkínáljuk máriatövissel, articsókával, ami elvégzi helyettünk a nagytakarítást odabent.
Most, hogy az adventtel kéz a kézben felharsan fejünkben a kedvenc instrukciónk estéről estére, nevezetesen, hogy Showtime!, adjuk át magunkat a felszabadult szórakozásnak, de ne feledjük, hogy az aranyló buborék célja csupán némi viháncolós lazulás, de azért itt is a mérték az érték, különösen mivel manapság mindenki keze egy-egy események megörökítésére is alkalmas nagyon okos telefonban végződik, úgyhogy seperc alatt másnap miénk lehet a cégnél a megérdemelt 15 perc hírnév és mi lehetünk az internet sztárjai, na meg aztán lássuk be, hogy különösen nők esetében a megszédülős tántorgás és a megcsúszott smink nem egyszerűen nem elegáns, hanem kissé száni.
Persze azért kár izgulni, hiszen emlegetik bár, hogy az alkohol öl, butít és nyomorba dönt, de hát gondolkodjunk logikusan: vagy az egész úgy, ahogy van nem igaz, vagy a sorrend rossz. Erre igyunk!
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Shutterstock
