Tényleg számít a méret?

Tényleg számít a méret?

Ha az ember lánya ügyesen hallgatózott, miközben anyukája a barátnőivel hányta-vetette meg a világ sorsdöntő kérdéseit kávé és linzer mellett, akkor már idejekorán hallott arról a fontos tényről, mely szerint egy bizonyos korban el kell döntenünk, hogy mi a fontosabb: a fenekünk vagy az arcunk.


Mivel az arcunk a frontális-horizontális kirakatunk, és jellemzően pötit többet van közszemlére bocsátva a hátsónknál, ezért a többség hajlamos sírva elintegetni a bakfis kori versenysúlyát és vállrándítva rálegyinteni az alattomban felkúszó egy-két-pár kilóra, hogy cserében az arca kikerekedve ellenálljon a szemét kis ráncok kialakulásának.

Tovább tudják borzolni a kedélyeinket azok a szobamérlegek, amik 50 kiló alatt vadul pörgő Rock ’n Rollt játszanak, 80 kiló felett viszont a Requiemet. Az efféle humor egy zen buddhistából is ki tudja hozni seperc alatt a potenciális darabolós gyilkost, de minimum arra ösztönöz, hogy a gyártó fején koppanjon az említett mérleg, hiszen igazán tudhatnák, hogy az a nő, aki visel magán némi túlsúlyt, sokkalta tovább él, mint az a férfi, aki szóvá teszi ezt neki. Különösen, ha figyelembe vesszük az ízlések és a jobb horgok különbözőségét, ugyebár, elvégre ahány ház, annyi zsáner, és kinek a zörgő csontok ébresztik fel a pillangókat a mellkasában, míg mások a gusztán gömbölyűekre rezonálnak, hiszen tudvalevőleg a repülőn is az első osztály van kipárnázva, nem a turista, na mindegy, csak mondom. Na meg aztán tegyük hozzá, hogy a legszerencsésebb, ha mi magunk, nők érezzük jól magunkat a bőrünkben, márpedig döntő többségünknek mindehhez kevés, ha fénnyel táplálkozunk, amiből így indiános-vénasszonyos levélhulláskor egyébként sem áll rendelkezésünkre túl sok.

Nemrég a kezembe került egy, a The Washington Post által készített tanulmány, ami a ruhák méretezését állította kíváncsian nagyító alá. Szorgalmas oknyomozásuk során kiderítették, hogy a XIX. századi napóleoni háborúnak, majd az amerikai polgárháborúknak köszönhető az igény a ruhák sorozatgyártására és mérettáblázat készítésére a katonai uniformisok varrása miatt. 15 ezer nőt mértek le akkurátusan minden irányból, amivel kapcsolatosan azért akadt egy kis bökkenő, hiszen ezen nők mind fehérek voltak, és mivel a mérésért cserében némi pénz ütötte a markukat, ezért feltételezhető, hogy a modellek a szegényebb néprétegekből kerültek ki. Summa summárum a mai konfekcióméreteink alapját egy 15 ezres, szegény, ergo inkább alultáplált, fehér nőkből álló minta alkotja.

Az évek során egyrészt felismerték, hogy nagyjából egy 8 éves kislány testére való a felnőtt méretezés legapróbb darabja, ezért mostanra jócskán változtattak a kiindulási táblázaton, olyannyira, hogy az 1958-as 8-as méret a mai 00-nak felel meg, az 1970-es 12-es pedig a mai 0-nak. Ahogy az általában lenni szokott, sikerült nagy lendülettel átestünk a ló túlsó oldalára, alaposan elvetve a sulykot, és a cégek jelentős része a saját szakállára belekezdett egy házi mérettáblázat kialakításába dobva a régebbi szabályszerűséget, ami végképp teljes káoszhoz vezetett. A váltakozó méretek egyik oka a vanity sizing, azaz a hiúsági alapokon nyugvó méretezés, melynek során például egy-egy brand a 10-es méretét egészen egyszerűen újra keresztvíz alá tartotta és immár 8-asnak szólította szimplán csak azért, hogy mi jobban érezzük magunkat a feszes és ruganyos kis bőrünkben. Értem a jó szándékot és a nemes gesztust, de számomra ez megint abszolút álságos és csillámporos szemfényvesztésnek tűnik, mert az egész problémaspirálra való megoldás abban rejlene, ha mind szépen elszívnánk magunkkal a békepipát kibékülve az adottságainkkal. Örülnénk annak, ami van, és relatíve keveset bánkódnánk azon, ami nincs, vagy csak megfakult fényű fényképeken látható immár. Egyetlen kritikusunk maradjon az otthoni tükrünk, de azt is csak módjával, óvatosan faggatgassuk, hátha afféle avítt Hófehérke-rajongó darab, és a fejünkre olvasná, hogy még ő is százszor szebb nálunk, elvégre tartsuk szem előtt, hogy egy összetört tükör remek elégtétel ugyan, de bizonyos babonák 7 év balszerencsével hozzák összefüggésbe.

Végül, de elsősorban pedig sose felejtsük el, hogy a boldogságunk nem években, kilókban vagy pláne centikben mérhető. Akkor ragyogunk, ha ragyogtatnak, ha van mellettünk valaki, aki pontosan úgy szeret minket, ahogy vagyunk. Ez tesz minket bujává, dögössé és szexivé mindörökké, na meg ámen.

„Tudod mi az, ami igazán szexi? A humorérzék. A kaland íze. Arcpír télen. Csípő, amibe bele lehet markolni. Nyitottság. Magabiztosság. Alázatosság. Jó étvágy. Valaki, aki hallgat az intuíciójára. Egy okos visszavágás. Jelenlét. Gyors észjárás. Egy ártatlannak tűnő hölgy, aki piszkos viccet mesél. Egy nő, aki már felismerte, hogy milyen gyönyörű.”

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Unsplash