black and white photo lot

Hegedűs D. Géza: Táj és történelem

Vasárnap délutánra ismét egy kis szépirodalmat hoztunk: a színészlegenda, Hegedűs D. Géza írói vénáját ismerhetjük most meg.


Apám dolgozószobájából, a nagy, nyugatra néző ablakból mindig sóváran néztem az odakéklő tokaji hegyet. Nekem az volt a messziség, ahová jó volt néha eljutni biciklivel, lihegve, izzadva felmászni a tetejére, és gyönyörködni a Zempléni-, Eperjesi-, Máramarosi-hegyekben, a Bodrogköz és Rétköz erdős-ligetes mezőiben, a tájban kígyózó folyókban, és jó volt látni, ahogyan a nagy iramú Bodrog beléömlik a kitárulkozó Tiszába, s a hegy lábánál, az örvénylőn ölelkező habok hogyan szélesednek kéjesen elnyúló folyammá. A dolgozószobában gyakran ültem apám íróasztalánál, ahol délutánonként a leckéimet írtam.

Ablakon túlra bambuló tekintetem mindig elcsodálkozott a szeszélyes naplementéken, hogy az évszakok hány eget képesek megfesteni, hogy az anyatermészet mozija mi mindent vetített elém: dülöngélő felhőtornyokat, légtornász madarakat, zölden fuldokló dohányföldeket, hegyekről leguruló kék szeleket, fák hegyén imbolygó havasokat, mákvirágtengereket, aranyködben lebegő almáskerteket, párálló fekete mezőket, jégvirágfüggönyök csipkéit.

Egyik délután, ahogy a suliból hazaértem, miután mindennapi előírás szerint megetettem a disznókat, a tyúkoknak kiszórtam egy kis morzsolt kukoricát, a nyulaimnak adtam néhány levél káposztát, és begyújtottam a cserépkályhába, leültem apám íróasztalához, megírni a másnapi leckéimet. Meglepetésemre, kulcscsomó lógott a mindig zárva tartott középső fiókban, melynek tartalmát soha nem ismertem. Vad kíváncsisággal húztam ki a fiókot. Mit sem sejtve, elkezdtem kutakodni az ott lévő tárgyak, dokumentumok, iratok között. Kezembe akadt apám anyakönyvi kivonata, melyen a sok fontos adat mellett olvasható volt a születési dátuma is: 1922. január 5.

Ott volt még a színjeles polgári iskolai bizonyítványa, s a debreceni kollégiumban, 1943-ban kelt tanítói oklevele, mellette egy kék színű pléh cigarettadózni, rajta valami cirill betűs felirattal, alatta az orosz hadifogságból hazatért Hegedűs Dezső nevére 1948. május 1-én kiállított ideiglenes személyi igazolvány. A fiókban őrizte apám az egri tanárképzőben, 1952-ben szerzett magyar–történelem szakos diplomáját, aztán egy ezüstláncra fűzött, ezüst Doxa órát is, egyetlen atyai örökségét. Majd egy vastag borítékból tucatnyi fénykép került a kezembe. Ezeket meglátva alig kaptam levegőt. Az egyiken, emeletes házak közötti utcán, fiatal sokaság hömpölygött, végtelen hoszszan, összekapaszkodva. Némelyikük kezében ott lobogott egy-egy középen lyukas zászló. Aztán városi utcán készült fotókat láttam, melyeken mindenütt rengeteg ember, tankokkal, szétlőtt házakkal, keresztbe fordított villamossal. Kezembe akadt egy kép, egy ledöntött szoborról, rajta, körülötte emberekkel, s volt, amelyiken éppen egy ötágú csillag zuhan le egy nagy ház tetejéről. Olyan is akadt, amelyik iszonyattal töltött el, azon az utcai felvételen, fejjel lefelé volt felakasztva egy egyenruhás férfi, rajta feliratos táblával, ÍGY JÁR MINDEN ÁVÓS.

Láttam még egy csomó képet, lencsébe mosolygó fiatalemberekkel, teherautón száguldó fegyveres férfiakkal, egy nagy tér szobortalapzatán feketéllő, hatalmas pár csizmával. A fotók mellett ott lapult egy felhívás szülőfalum népéhez, melyben az 1956. október 27-én alakult Munkástanács, a nehéz időkre hivatkozva, a lakosság bizalmát kérte. Valamint azt, hogy az emberek, az élet és vagyonbiztonság érdekében óvakodjanak a zavarkeltéstől, fejezzék be a hátralévő mezőgazdasági munkákat, a betakarítást, az őszi szántást és vetést, hogy a jövő évi kenyerük is biztosítva legyen, s a más foglalkozásúak is nyugodtan végezzék munkájukat. Arról is értesítettek mindenkit, hogy a község élelmiszer- és egyéb áruellátását a Munkástanács a szükségleteknek megfelelően biztosítja. Az iskolai tanítást pedig a további intézkedésig szüneteltették.

Majd úgy fejezték be, hogy éljen a független, szabad Magyarország! Parasztok, tanácsi dolgozók és pedagógusok voltak a Munkástanács tagjai. A tíz aláíró között ott szerepelt apám neve is. Ehhez a felhíváshoz volt csatolva egy fegyelmi határozat, melyben az állt, hogy apámat leváltják a magyar irodalom és történelem tantárgy szakfelügyelői funkciójából, és büntetésül a községhez tartozó Nagytanyára helyezik tanítani, mivel a fegyelmi határozat szerint apám az ellenforradalom idején az Ibrány községben alakult Munkástanács tagjai közé lépett. Részt vett mint küldött a járási tanácsnál a Munkástanács megválasztásában. Elszavalta az ibrányi Kossuth-mellszobornál összegyűlt falusiak előtt a Nemzeti dalt. Alapítója volt a Petőfi Körnek, melyben vezető szerepet vitt. Közben a fiókban rejtegetett történelem temetői csöndjébe beléhasított a közelben kanyargó kisvonat füttye, jelezvén, hogy elhagyta az állomást, ahová apám megérkezett az aznapi, nagytanyasi tanításból, száműzetésből, s a vonatról leszállva már tart hazafelé. Még gyorsan elolvastam egy összehajtogatott újság rövid hírrel kifelé fordított, egyetlen mondatát, Nagy Imre és társai ügyében a bíróság meghozta ítéletét, 1958. június 16án az ítéletet végrehajtották. A fiókot visszatoltam és kulcsra zártam. Kint, az ablakon túl, a nap nélküli, novemberi alkonyatban, a messziségben a Tokaji-hegy szürkén, magába roskadva állt.

Az írás eredetileg az Alibi – Hat hónapra sorozatban jelent meg, mely kapható a könyvesboltokban, vagy innen megrendelhető.


Nyitókép: Mr Cup / Fabien Barral/Unsplash