Őszinte és kendőzetlen az Alkalmáté Jordán Adélról szóló záródarabja – kritika

„És ha hajótörötten is, de megcsináltuk"

– nyilatkozta nemrég Máté Gábor, utalva Fenyő Ivánra és Száraz Dénesre, akik menet közben kiszálltak, de végül róluk is készült előadás.

A kezdetben helyszínül szolgáló Zsámbéki Színházi Bázis, majd a Jurányi után idén, a járványra való tekintettel a Benczúr Kertben játsszák a Jordán Adél-darabot hét alkalommal a színészek, melyre az elmúlt években a rendkívüli érdeklődés miatt szinte lehetetlen volt bejutni, komoly erőpróbát jelent megkaparintani egyet a néhány perc alatt elfogyó jegyekből.

Jordán Adélról ritkán lehet hallani a médiában. Nem szeret nyilatkozni, mondta egy néhány évvel ezelőtt készült interjúban, mert „ha ő unja magát, más miért ne lenne vele ugyanígy", másrészt a „gőg és hiúság" is korlátozta sokáig, mely a sérülékenységét eltakaró, egyfajta önvédelmi mechanizmusként működött benne.

Ez a gőg és hiúság, ha meg is jelenik az Alkalmáté Trupp idei, róla szóló előadásában, már nem központi elem, Jordán nem véletlenül mondta, hogy szabadulni szeretne tőle. A korábbi évekhez és kollégáihoz hasonlóan, a lecsupaszodás Jordán esetében is megtörténik. A színész Veiszer Alinda interjújában a melegek itthoni helyzete kapcsán nemrég sejtelmesen arról is beszélt, hamarosan kiáll a gyűlölet ellen, és beszélni fog.

És valóban beleáll, de nem a szó szerinti coming out itt a lényeg, mert a kitárulkozás mást is jelent: színész szülők gyerekeként felnőni, akiknek szinte mindig fontosabb a színház, csupa nagybetűvel, lehorgonyozni egy férfi mellett, majd elhagyni őt, vagy éppen a saját esendőségünkről, csalfaságunkról és kisebbségi komplexusunkról vallani, mind-mind felérnek egy-egy coming outtal.

Jordán minden esendőségét vállalja, mi pedig röhögünk, néha csak kínunkban, például amikor Járó Zsuzsával és Mészáros Bélával közös jelenetében (Lázár Kati és Jordán Tamás szerepében) szüleivel való szoros, de könnyűnek semmiképp sem mondható kapcsolatát jeleníti meg. A színészpár hangosan veszekszik a gyerek előtt, aki nem sokat ért a történésekből, csupán szeretné, ha vele is foglalkoznának, de a szülők nem érnek rá.

Talán ebből a nemtörődésből származik Jordán kisebbségi érzete – ezt nem a mi tisztünk eldönteni – de akár igen, akár nem, a bizonytalanság érzete ott van a darab számos jelenetében. Mintha folyamatos útkeresésben lenne, melyben ő jelenti önmagának a legnagyobb akadályt. Hosszan vezeti fel a Dömötör András által alakított Máté Gábornak, hogy gyereke lesz, fia megszületése után azon gyötrődik, igent mondjon-e Ascher Tamásnak a Woyczek női főszerepére annak ellenére, hogy egy év szülési szabadságot kért, később pedig azon szorong, túléli-e gyermeke apja, Keresztes Tamás, ha elhagyja.

A Jordán Adél a „gőg és hiúság" mögött egy szorongó, kishitű nő vívódásaiba enged bepillantást, aki „bárkit könnyen megszerez magának, de megtartani már annál nehezebben tudja" saját bevallása szerint. Valóban, Jordán könnyen hatást gyakorol az emberre, akár a házasságából ki-kikacsintó, cicázó nőt alakít, akár a saját nagyanyját. Jó példa erre a színészek közös jelenete, melyben egy SZFE-s darabot próbálnak, Jordán azonban úgy dirigálja a többieket, hogy abban nincs köszönet. Közben odavannak érte, a fiúk legalábbis biztosan, elég csak Dömötör és Mészáros Béla azon jelenetére gondolnunk, melyben előbbi Fenyő Ivánt, utóbbi saját magát alakítva megy ölre, mert mindketten halálosan szerelmesek Jordánba.

Több férfi is kardjába dől a színésznő miatt, aki magával sokat viaskodva, de keményen küzd boldogságáért. Hogy azt végül egy nő mellett találja meg, a darab kicsit elemelten, meseszerűen mutatja be. Talán éppen ezért alakítja Jordán anyját, Lázár Katit Mészáros Máté és nem egy nő abban a jelenetben, melyben Jordán szerelmével, Székely Krisztával (Kovács Patrícia), a Katona József Színház rendezőjével próbálja megértetni, „sehogy sem stimmel, hogy az Adél is, meg ő is lány", míg Székely ennek ellenkezőjét bizonygatja, hogy az ő egymásra találásuk maga az igazi szeretet.

Bár öt évvel ezelőtt is biztos sok mindenről tudott volna szólni a Jordán Adél-előadás, most valahogy nagyon időszerűnek és kereknek tűnik a története, jó lezárás az osztály elmúlt 14 éves sorozatához. Talán csak azt hiányoljuk, hogy mindössze egy jelenet utal arra, hogy ez tényleg a vége. Dömötör András, aki már az előző évek darabjaiban is megjegyezte, kicsit elege van már abból, hogy mindig Máté Gáborként bohóckodik, szimbolikus (ön)gyilkosságot követ el és megválik karakterétől, a közönség nagy része pedig hangosan szórakozik a bennfentes poénok sokaságán.

Merthogy az Alkalmáté-darabok egymásról és egymásnak szóltak a színészek között, és – bár külön-külön is jól megállták a helyüket az egyes előadások – együttesen különleges élményt nyújtottak, nemcsak a nézőknek, hanem a szereplőknek és a színészkollégáknak is. Hiányozni fog ez a csapat így, egyben, és persze szívesen megnéznék egy Máté Gábor-darabot is. Egyelőre azonban valahogy úgy vagyunk, „sehogy sem stimmel, hogy nincs több Alkalmáté".