A kimondott sértések több agyi tevékenységet serkentenek, mint a bókok
Tudjuk, hogy a szóbeli sértések fájnak. A rosszindulattal odavetett szavak olyanok lehetnek, mint egy pofon az arcon. Most egy új kutatás magyarázatot ad arra, hogy a szóbeli sértések miért váltanak ki hosszabb ideig tartó zsigeri sokkot, mint a dicséretek vagy bókok.
Egy holland kutatócsoport a résztvevők agyi aktivitásának rögzítésével vizsgálta az emberek bántó beszédre adott érzelmi reakcióit, miközben hallották a rájuk vagy másokra zúdított sértéseket.
Míg egy bókot könnyen lesöpörhetünk magunkról, egy gúnyos megjegyzés vagy sértő megjegyzés napokig zavarhat bennünket. Úgy tűnik, hogy az ismételt sértések sem veszítik el a csípősségüket.
„Mellékesen talán több betekintést nyerhetünk abba a mindennapi tapasztalatba, hogy egyes dolgok miért hatnak ránk továbbra is, míg mások nem”
– idézi a kutatókat a ScienceAlert.
Érthető, hogy agyunknak sok mindent kell feldolgoznia egy sértést hallatán. A másodperc töredéke alatt fel kell idéznünk a szavak jelentését, és gyorsan értelmeznünk kell a társadalmi helyzetet és a beszélő szándékait.
Marijn Struiksma nyelvkutató és kollégái arra voltak kíváncsiak, hogyan reagál az agyunk a sértő beszédre a bókokhoz és semleges tényekhez képest. A kutatók kísérletük során elektródákat helyeztek el a vizsgálat közel 80 női résztvevőjének fejbőrén, hogy megállapítsák, vajon az ismételt szóbeli sértések olyan erős reakciókat váltanak-e ki, amelyek nem kopnak le olyan gyorsan, mint a bókok. Azt találták, hogy agyunknak a sértésekre adott gyors reakciója nem csillapodik az ismételt szóbeli sértések hatására.
A kutatók megállapították, hogy a fiktív személy által kimondott sértések rövid agyi aktivitást váltottak ki a hallgatók agyának elülső részén, függetlenül attól, hogy a sértés kinek szólt, saját maguknak vagy valaki másnak.
Ezek a nagyon gyors reakciók, amelyek a kutatók szerint egy pofonhoz hasonlítanak, idővel sem csökkentek; a sértő kijelentések továbbra is megragadták az agy figyelmét, és hasonló nagyságrendű nagy válaszokat generáltak, függetlenül attól, hogy milyen gyakran hallották a sértéseket. A sértések nagyobb válaszreakciót váltottak ki az agyi aktivitásban, mint a bókok, és a kísérletek szerint ez az egész ülés során így is maradt.
„Ez azt sugallja, hogy a sértések bármilyen aspektusa felelős a plusz figyelem megragadásáért” – legyen az a szavak érzelmi jelentése vagy a múltbeli élmények emléke, amit a tanulmány nem tudott kibogozni – „ezt rendkívül robusztus módon teszi”
– írták a kutatók.
A kutatók úgy vélik, hogy az a tény, hogy a sértések látszólag 250 milliszekundumon belül megragadták az agy figyelmét, nemcsak arra utal, hogy érzékenyek vagyunk a nemkívánatos társas viselkedésre, hanem arra is, hogy a sértésekre adott reakcióink némileg automatikusak.
Meglepő módon a kutatócsapat azt találta, hogy az agyunk a bókokra is stabilan reagál, legalábbis elektromos szinten.
A pozitív kijelentések kisebb agyi aktivitási hullámokat váltottak ki, mint a sértések okozta fájdalmak, de ezek nem apadtak ki idővel, ahogy azt a kutatók várták. Ez egyfajta „telítődést” jelzett volna a pozitív rezgésekkel szemben. Ez sokatmondóan emlékeztet arra, hogy agyunk hajlamos a negatív eseményekre intenzívebben fixálódni, mint a pozitív dolgokra – ez az úgynevezett negativitás torzítás.
Igaz, 180 sértés és káromkodás áradatának kitéve lenni sok a vizsgálat résztvevőinek, függetlenül attól, hogy a szidalmak rájuk irányultak-e vagy sem. És, nos, nem volt szükségünk egy tanulmányra, hogy emlékeztessen minket arra, milyen érzés a sértegetés.
A vizsgálatot ráadásul laboratóriumi körülmények között végezték, és csak olyan nők vettek részt benne, akik fiktív férfiak által hangoztatott sértéseket hallottak, így nem biztos, hogy a természetes társas helyzetekre általánosítható.
„Ez nagyon távol áll a valós élettől”
– jegyzi meg Struiksma és munkatársai.
Nem gyanítják, hogy a férfiak másképp reagálnának a rájuk irányuló sértésekre, de további vizsgálatok ezt is feltárhatják.
Ennek ellenére az eddigi eredmények azt mutatják, hogy még ilyen rendkívül természetellenes körülmények között is, és jól körülhatárolt interperszonális színtér hiányában a verbális inzultusok továbbra is „megakadnak”, és az idő múlásával is – legalábbis bizonyos szinten – vonja le a következtetést a csapat.
Nyitókép: Shutterstock
