Az a vád igazán nem érheti a nőket, hogy ne tudnának a zöld szín árnyalatai közül kapásból hatot-nyolcat felsorolni hajnali fél háromkor is, csukott szemmel, négyszer megpörgetve a mentazöldtől az erdészzöldig, a khakitől az olajzöldig. Aztán betoppanunk Thaiföldre, pntosabban Chiang Mai városába, és egy csapásra kiderül, hogy krőzusinak gondolt tudásunk a zöldről templom egerévé szegényedett.
A „mosoly országa” lánykori nevű Thaiföldi királyság burjánzó növényzettel bíró paradicsom az Indokínai-félszigeten, és mint ilyen, roppant kedvelt lokáció egzotikus nyaralások tervezésekor. Thaiföld ezerarcú országában megtaláljuk a Távol-Kelet minden színét, illatát és izgalmát, viszont a rendkívül békés thaiok mellet a biztonság miatt jottányit sem kell aggódnunk. Évezredes kultúrát őrző, tapintható békét sugárzó buddhista szentélyek, ősi kolostorok, lélegzetelállítóan díszített templomok, mesebeli paloták, óriás Buddha-szobrok, csendes halászfalvak, pezsgő életű strandok és az éjjel-nappal lüktető gigantikus metropolisz, Bangkok, adnak ízelítőt a thaiok világából.
Ez a délkelet-ázsiai régió turisztikailag egyik legfejlettebb országa, ahol a turizmus 17.7 %-kal járul hozzá az ország GDP-jéhez, ezért aztán a mentalitásbeli örök mosolyra berendezkedett arcukat a racionalitás is készségességre és kedvességre ösztönzi. Ráadásul kikísérleteztek maguknak egy az alázatot csak még fokozó sajátos nyelvrendszert, amibe már mi is belekóstolhattunk itthon néhány éve, mikor a jellemzően csücsöri szájú, könyvtári darab lányok létrehozták a csí-nyelvet, amitől én speciel 3-4 perc után kaptam agyembóliát, 10 perc után pedig a tök szupcsi ez a napszemcsi, megalolcsi beszélgetéseket hallgatva mindig megállapítottam, hogy a világ nyilvánvalóan megérett a pusztulásra, de legalábbis újra divatba tudnám hozni a Tajgetosz-elvet. Ezzel szemben a thaiok kául beszélnek, ugyanis kedvességből minden szó végére odabiggyesztik énekelve: „thank youkaaaa, good morningkaaaa, welcomekaaaa”. Teszik mindezt a párás hőség dacára nyakig beöltözve, mivel vallásos fanatizmussal rajongják a világos bőrszínt, hiszen a thai ember társadalmi hovatartozását definiálja árulkodóan a bőrszíne. Barnulásra hajlamos rizsföldeken dolgozni meglehetősen lesajnált státusz thai szemmel nézve, ha azonban valaki fehérebb bőrű, akkor feltehetőleg irodában keresi meg a napi betevőt, ami már komoly egzisztencia-gyanús munka. Szállodák medencéjénél és a strandokon őszinte elborzadással szemlélik, ahogy mi önként kiterítjük testünket és sápadt arcunkat a szikrázó napnak.
Chiang Mai
Ha már így szóba kerültek a rizsföldek, akkor gondoltunk egy merészet és magunk mögött hagyva a thai szigetvilág bebarangolt csodáit, megnéztük, hogy milyen a fa mohás oldala Thaiföldön, és felrepültünk Északra, Chiang Maiba. A kétmillió lakossal lüktető várost 1296-ban alapították, és Észak fővárosaként is becézgetik. Mivel hosszú ideig eléggé önállóan és elszigetelten fejlődött, ezért stílusában, építészetében és konyháját tekintve is jócskán elüt az eddig tapasztalt thai szokásrendtől, és sokkal inkább a szomszédos Burmára hajaz. Szép számú templomaik és kegyhelyeik rendben tartására jókedvvel, bőséggel áldoznak pénzt, ezek végig zarándokolása pedig megéri a ráfordított időt és energiát, még ha ezzel a 41 fokos párás hőségben a kopoltyúra átváltott szervezetünk nem is ért maradéktalanul egyet. A vasárnap éjszakai piac egy igazi gyöngyszem az érdekességek között, ahol találhatunk kedvünkre ékszerektől a hegylakók primitív tökhéj edényéig, a szőttesektől, a fafaragásoktól, a ruhaneműktől a háncskalapig mindent ráadásképp megannyi furcsa portékát elénk tárva éhségünk csillapítására a szöcskétől az esténként dalos kedvű kabócáig. Igen, aznap éhen maradtam.
Mikor kissé megelégeltük a zsongást-zsibongást, akkor bevetettük magunkat a rizsföldek ölelésébe, ahol egy működő földművelő gazdaságra települt rá egy pedigrésen csengő nevű szállodalánc, amelyik jó viszonyt ápol mind a négy évszakkal (kacsint-kacsint). Szabályosra gondozott növénykertek, elképesztő szorgalommal növekvő, örökké eláztatott rizsföldek barátságos lankái között hagyhatjuk magunk mögött a kondenzcsík sebesen száguldó XXI. századot, hogy éjszaka G-dúrban zúgó kabóca kórusra hajtsuk álomra a fejünket, hajnalban békakuruttyolásra szenderedjünk vissza, az ott dolgozó földművessel együtt biztassuk iparkodásra a lustácska rózsaszín és fekete bivalyokat, akiket aztán segíthetünk lefürdetni. Kertészkedhetünk, jógázhatunk a patakparton, batikolhatunk, agyagozhatunk, elnyúlva hangtálazhatunk Matula bácsi kalyibájának a stégjén, vagy csak a medence mellett hemperegve nézhetjük, ahogy napnyugtakor énekelve felvonul az összes farmer, hogy megköszönjék az isteneknek, hogy van munkájuk és tudnak termelni. Minden apró mozdulatukban, gesztusukban annyi alázat van, amitől a meglehetősen pökhendi európai attitűd először döbbenten áll, aztán alaposan elszégyelli magát.
Pár perc sétatáv árán bekukkanthatunk a hosszú nyakúak világába, akik 5 éves koruktól kezdve minden évben egy-egy újabb rézkarikával gazdagodva nyújtják nyakukat a szokványos hosszúság kétszeresére akár. Betévedhetünk elefántok közé vagy egy tigrisfarmra, ahol egy hónapos nyivákoló szőrgombócot babusgathatunk, fejüket már csupa rosszaságon törő, három hónapos gézengúzokkal játszhatunk, jókorára cseperedett tíz hónaposak között figyelhetjük, hogy miként alakul a személyiségük és mégis mennyire természetes számukra az ember jelenléte, vagy lenyűgöző külsejű, tekintélyt parancsoló, színizom ötévesek között lődöröghetünk melléjük telepedve, rájuk fekve, simogatva. Hőlégballonból tekinthetjük meg a hajnali köd alól álmosan előbukkanó, harsányzöld rizsföldeket, a reggeli imára induló emberek rutinját, a patak csobogását, a természet hangjait, a békét. Ugyan hébe-hóba akaratunkon kívül leszálltunk a fakoronák tetejébe gabalyodva, végül egy helyi Marika néni rizsföldjén landoltunk jókora látványosságként, de rossz Sokol rádióként elhangolódott értékrendünket gyorsan a helyére simogatta ez a néhány nap.
Bár igyekeztünk kereket oldani az itthoni húsvét pacsuli kölnis, szódásszifonos, vizes vödrös locsolkodása elől, de van, amit nem lehet megúszni, hiszen itt viszont belefutottunk a thai újévbe, a songkranba, ami jellemzően a legmelegebb időszakot zárja le április 13-15 között. Ezt visszafogottabb esetben rózsavízben feloldott gipsszel, mint homlokra rajzolt áldással ünneplik, de a többség vízipisztolyt, mit vízipisztolyt, inkább vízipuskát, vállról indítható víziaknavetőt ragad és lő mindenre, ami mozog. A száraz szezon elmúltával ezzel köszöntik a monszun időszakot, mi pedig ezzel búcsúztunk a százas pillangón rosszul úszó telefonunktól. Rest in peace! A hagyomány onnan ered, hogy jellemzően ilyenkor tartanak a tisztára sepert, takaros otthonokban nagytakarítást, a templomokból pedig kihozzák a Buddha szobrokat és a megtisztulást jelképezve lemossák. Mi is szent életűre vízipartyztuk magunkat, ráadásul ezzel átléptünk a 2567-es esztendőbe, ami szerencsére nem hagyott fájó nyomot az arcunkon, hiszen a pára kikerekítette az összes sejtünket, boldogra simogatott minden ráncot, minden apró kis bőrbetörést, hogy akár évszázadokat is letagadhatnánk a korunkból.
Azzal a bizonyossággal indultunk haza, hogy ide még okvetlenül visszatérünk, mivel a hely első látásra a top 3 eddig látott lokáció közé pozícionálta magát az eddig általunk levizitált, meglehetősen széles palettán. Szerelem szövődött Chiang Mai és köztünk, nem is az a rövid fellángolás, afféle egynyári flört, inkább tartós viszonynak mondanám, tehát holtbiztosan fordítjuk még erre a vitorlánkat, ahányszor csak az idegrendszerünk makulátlanra vasalása lesz a legfőbb célunk. Szóval bármelyik kedd délután.
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Shutterstock
