Anyuzárási pánik: Mi történik, ha a gyerekek kirepülnek?
Számtalan pszichológiai tanulmány, televíziós műsor és beszélgető fórum született már a férfiak kapuzárási pánikjáról. Azonban mi a helyzet a nőkkel? Mi történik, amikor egy középkorú nő azon kapja magát, hogy gyermekei felnőttek és önállóak már? Hogyan lehet lehet kezelni az érzést, ami elfog minket, mikor rájövünk: gyermekeinknek egyre kevesebb szüksége van ránk? Társszerzőnk erről az állapotról írt, amit ő csak úgy nevez: „Anyuzárási pánik”.
Ha kellően éber, fürkész tekintettel járunk szerte a világban, akkor megfigyelhetjük, hogy a férfi klimax mennyivel szórakoztatóbb, mint a női, hiszen az hízással és hőhullámokkal jár, a férfiaké azonban motorral, kabrióval és fiatal lányokkal. A hiúság-faktort szokásosan csúcsra járatják, és bár mi nők sem örülünk különösebben, mikor látjuk, hogy miként kezdett zuhanórepülésbe az ázsiónk a tőzsdén az évek során vagy mikor felmérjük, hogy immár tutira nem nekünk szól az #úúúúristenkiezalány, de mégis kevésbé ráz meg minket, mint az az itthoni szomorú észrevételünk, hogy valamikor alattomban nélkülözhetővé váltunk a gyerekeink mindennapjaiban.
Másfél évtized azzal az alapvetéssel robogott tova az életünkből, hogy nekünk van a legpuhább kezünk, mi tudjuk a legjobb meséket, a gyerekek számától függően egy-két-há’ árnyék követ minket végtelenítve nyafogva üvegvágó hangon, hogy anyaaaa, miénk a messze földön legfinomabb húsleves, mi írjuk a legpengébb olvasónaplót az Egri csillagokból, csak mi találjuk meg a szekrényben elbújt pulcsit és nincs az a konfliktus, amit ne tudnánk elsimítani az iskolában.
Aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy gyérülnek a ránk zúdított napi iskolai beszámolók, egyre gyakrabban történik „semmi”, csukódnak be a gyerekszobaajtók, amivel szó szerint és szimbolikusan záródunk ki az életükből. Kettőt pislogunk, és máris bezsebeltek néhány diplomát, dolgoznak és már máshová szól a lakcímkártyájuk, mi pedig nosztalgikusan gondolunk vissza azokra az időkre, mikor még mi voltunk a bravúros zsonglőrök, akik kipörgették világbajnok logisztikával az iskola utáni leckét, úszást, randit, teniszt, külön matekot és a szolfézst, sőt, még mosolyogni is tudtunk a nap végén.
Persze sikerrel mantrázzuk magunknak, hogy #ezazéletrendje, és mivel naná, hogy tökéletesen nevelt gyerekek, ezért naponta telefonálnak és gyakori rendszerességgel hazatérnek bumeráng-szerűen, hiszen éles ésszel felismerték, hogy itthon terem tiszta és vasalt ruha a szekrényben, a hűtőszekrény pedig elemózsiát tüsszent kifogyhatatlanul. Tekintetünk távozásukkor az utolsó pillanatig simogatja a hátukat, hiszen boldognak látjuk őket, és ez minden szülő leghőbb vágya a gyerekével kapcsolatosan. Ha kellő ideig veregettük a vállunkat, amiért ilyen remek munkát végeztünk gyereknevelés terén, akkor ideje elkezdeni foglalkozni azzal a parkolópályára állított mellőzöttség-érzéssel, amit a gyereknevelés, mint főfunkció megszűnése okoz és én szimplán csak anyuzárási pániknak hívom.
A házasságoknak jellemzően két fő válási hulláma van:
Az egyik közvetlenül az esküvőt követő egy-két év az összecsiszolódási fázis során, mikor az ifjú pár rájön, hogy mi fán terem a nagyanyáink által bejáratott lakva ismerszik meg az ember kezdetű örökzöld.
A másik pedig akkor, mikor a gyerekek kirepülnek és az apa-anya státuszból valahogy vissza kellene változni férjjé és feleséggé. Balszerencsés esetben ilyenkor a házaspár mindkét tagja hökkent rökönnyel szemléli azt a félismeretlent az otthonában, aki dereng neki a messzi távolból, de már nem nagyon tud mit kezdeni vele.
Éppen ezért, fontos a házasság minden szakaszában szánni egymásra külön időt, hiszen csodálatos dolog szülőnek lenni, ez viszi előre a világot és motiválja minden cselekedetünket, de ettől még nem szükséges mártírhalált halni az anyaság oltárán, egyrészt mert a boldog anyának van kiegyensúlyozott gyermeke, másrészt mert a húzd meg-ereszd meg-et ebben a témakörben is gyakorolni kell időt szakítva magunkra, egymásra.
Legyenek közös programjaink, már-már bakfisos randi-jelleggel kikerázva, csinosan, de otthon is hanyagoljuk a vágymészárló, kényelmes göncöket, hajcsavarós slamposságot. Rég megdőlt az ellentétek vonzzák egymást című nettó butaság, hiszen az évek során bizonyságot nyert, hogy a szerencsés arány az, ha hozzávetőleg 75-80 százalékban hasonló érdeklődési körrel, temperamentummal bírnak a házas felek, elvégre nehéz kompromisszumra jutni mondjuk az AC/DC-Beethoven tengelyen, és csupán a fennmaradó néhány százalék különbözik fenntartandó az izgalmat, hogy ne csupán egymásnak végszavazzunk és bólogassunk mindenben egyetértve, mint egy butus kutyus a Skoda kalaptartóján. Lopjunk magunknak néhány napot rendszeres időközönként kiharapva a mindennapokból, mikor kereket oldva megszökünk és életben tartjuk a tüzet. Persze lehetetlen évtizedeken keresztül egyformán lángolni tűzidomárként, de a lényeg az, hogy valamelyikünk mindig égjen, hogy a másik parazsát életre tudja fújni.
És akkor már csak az utolsó, viszont legnehezebb küldetés van hátra, nevezetesen, hogy úgy legyünk egy biztos pont a házastársunk életében, hogy tudja, mindenben számíthat ránk, de azért mégse lehessen soha ezer százalékig megnyugodva miattunk. Ne érezzen minket a mellényzsebében, mint egy tutira behúzott trófea, és sose felejtsük el azt a diadalmasan boldog, szerencsés érzést, amiért esténként éppen hozzánk jön haza. Ezekre mind érdemes odafigyelni az évek során, mert a tapasztalat az, hogy ha férjről van szó, nagyon nehezen adják vissza a pénzt, még akkor is, ha megőriztük a blokkot.
Ha ez így mind megvan, akkor nagy valószínűséggel meg fogjuk tudni ugrani az anyuzárási pánik jelenséget is. Vonjuk magunkat kérdőre, hogy masszív időhiányból kifolyólag mi maradt ki fájdalmasan az életünkből ez idáig, és tegyük oda magunkat akár, ha újabb diploma kívánkozna a falunkra, vagy ha szanszkritul tanulnánk, esetleg profi baristává cizellálódnánk vagy a maligánok között szeretnénk kiművelődni menő előadásokat tartva arról, hogy miként ismerjük fel a bal nyelvgyökünknél a naplemetébe forduló szőlőtőke ízét. Ér jógázni, futni, kutyát venni, leporolni a régi, elhanyagolt barátságokat, önkénteskedni bármilyen nemes ügy oldalán, frizurát váltani és meglepni magunkat és életünk párját közös programokat szervezve a komfortzónánkon és az Üveghegyen is túl.
Csapongjunk az újabb és újabb kihívások között szemezgetve, míg aztán egy családi eseményen csillogó szemmel nyújt át felcseperedett csemeténk egy becsomagolt kis cipőt, így adva tudtunkra, hogy újabb küldetés, mindent felülmúló boldogság érkezik az életünkbe, addig azonban gondoskodjunk arról, hogy az egyszer majd érkező kis jövevénynek legyenek a legboldogabb és legszerelmesebb nagyszülei mindörökké!Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Shutterstock
