Az egyetlen dolog, amire minden nárcisztikus valójában vágyik

A nárcizmus két típusa a grandiózus nárcizmus (extravertált) és a sérülékeny nárcizmus (szégyenérzetre hajlamos). Egy új tanulmány szerint mindkét típus ugyanarra vágyik erősen: a státuszra. Az új kutatás megállapította továbbá, hogy míg a grandiózus nárcisztikusok hiszik, hogy sikeresen elérték a státuszt, a sérülékeny nárcisztikusok nem.

A nárcisztikusok születnek vagy azzá válnak? Boldogok-e a nárcisztikusok? A nárcisztikus emberek dominanciája, énközpontúsága vagy arroganciája mély bizonytalanságot, bűntudatot és szégyent takar, vagy ehelyett ezek a tulajdonságok magas szintű önbizalmat, önbecsülést és önszeretetet tükröznek? És vajon meg tudnak változni a nárcisztikusok?

A fentiek a nárcizmussal kapcsolatos gyakori kérdések mintája. Sajnos sok kérdésre, például a „mi okozza a nárcizmust?” vagy a „mi a nárcizmus?” kérdésre nehezebb válaszolni, mint amilyennek látszik. Az egyik ilyen kérdés az, hogy a nárcisztikusok erősen vágynak-e a társadalmi beilleszkedésre (azaz arra, hogy kedveljék, szeressék, elfogadják őket), a társadalmi státuszra (azaz arra, hogy tiszteljék, csodálják, sőt, imádják őket), vagy mindkettőre. A lehetséges válaszokat M. Mahadevan és C. Jordan a Personality and Social Psychology Bulletin májusi számában megjelentek tanulmánya adhatja.

Mielőtt áttekintjük a tanulmányok módszereit és eredményeit, röviden ismertetjük a nárcizmus két modelljét, amelyekre a tanulmány hivatkozik:

A nárcizmus spektrum modellje: a nárcizmus megértésének egyik módja, hogy a nárcizmusra úgy gondolunk, mint ami a grandiózus nárcizmusból (nyílt, domináns, exhibicionista, manipulatív) és a sérülékeny nárcizmusból (burkolt, szorongó, félénk) áll. E nézet szerint a nárcizmus közös magja a jogosultság/önfontosság érzése.

A nárcizmus hármas tagoltságú modellje: a második nézet a nárcizmust három tényezőre osztja: neuroticizmus (öntudatos, szégyenérzetre hajlamos), ügynöki extraverzió (szociálisan aktív, asszertív) és antagonizmus (kizsákmányoló, jogosultságra törekvő). A modell az antagonizmust tekinti a nárcizmus gyökerének.

A kutatók a sebezhető nárcizmus értékelésére a Pathological Narcissism Inventory (Kóros nárcizmus leltár) sebezhetőségi alskáláját használták. A leltár a patológiás nárcizmus több dimenzióját értékeli, mint például a jogosultsági düh, a kizsákmányoló jelleg, a grandiózus fantázia és az önfeláldozó önérvényesítés. Jelen vizsgálatban három dimenziót használtak, amelyek a nárcisztikus sebezhetőséget értékelik:

• Feltételes önbecsülés („Szükségem van arra, hogy mások elismerjenek engem.”)
• Az én elrejtése („Nehéz megmutatni másoknak a gyengeségeket, amelyeket belül érzek”)
• Leértékelés („Néha kerülöm az embereket, mert attól félek, hogy csalódást okoznak nekem”).

A nárcisztikus csodálat és rivalizálás kérdőív a grandiózus nárcizmus két aspektusát méri, nevezetesen a nárcisztikus csodálatot („Nagyszerű vagyok”) és a nárcisztikus rivalizálást („Azt akarom, hogy a riválisaim elbukjanak”), míg a hiperérzékeny nárcizmus skála a sérülékeny nárcizmus értékelését („Titokban ki vagyok borulva vagy bosszús vagyok, amikor mások hozzám fordulnak a gondjaikkal, és az időmet és együttérzésemet kérik”).

Az adatok elemzése azt mutatta, hogy a grandiózus és a sebezhető nárcizmus minden mögöttes összetevője a státusz iránti erős vágyhoz kapcsolódott, nem csak az antagonizmus vagy a jogosultság közös összetevői.

A sebezhető és a grandiózus nárcizmus közötti különbség tehát nem abban áll, hogy csak az egyik típus vágyik a társadalmi és munkahelyi hierarchiák megmászására, a státusz és presztízs elérésére, valamint az erő és a felsőbbrendűség érzésére. Mindkettő erre vágyik. Inkább arról van szó, hogy a nárcisztikusok melyik típusa volt sikeres abban, hogy elérje, amit akar. A grandiózus nárcisztikusok nagyobb valószínűséggel mondhatják, hogy igen; a sebezhető nárcisztikusok nem.

Mi a helyzet a befogadás iránti vágyban mutatkozó különbségekkel?

Az adatok azt mutatták, hogy a grandiózus nárcizmus (és az ügynöki extraverzió) erősen összefüggött a státusz iránti vággyal, de enyhén vagy egyáltalán nem a befogadás iránti vággyal.

Valójában a grandiózus nárcisztikusok csak akkor vágynak a befogadásra (pl. arra, hogy a barátok és kollégák kedveljék és elfogadják őket), ha az segít nekik magasabb státusz elérésében. Nem ez a helyzet a magas nárcisztikus neuroticizmusban (sérülékeny nárcizmus) szenvedők esetében. Az eredmények szerint a sebezhető nárcisztikusok kétségbeesetten vágytak arra, hogy tartozzanak valahová és érezzék, hogy elfogadják őket mások. Mégis, a státusz eléréséhez hasonlóan, ezt a célt is kevés sikerrel tudták elérni.

Végül az eredmények azt mutatják, hogy a nárcizmus magja inkább az antagonizmus, mint a jogosultság és az önérvényesítés érzése.

Nárcisztikus csodálat és rivalizálás

Ezek az eredmények alkalmazhatók a nárcisztikus csodálat és rivalizálás koncepciójára:

A grandiózus nárcisztikusok egyik stratégiája a felsőbbrendűség érzésének fenntartása érdekében az ügynöki extraverzió (más néven nárcisztikus csodálat). Az ügynöki extraverzió a magabiztos magabiztosságra, az önérvényesítésre és az önpromócióra való hajlamra utal. Amikor az ügynöki extraverzió stratégiája kudarcot vall (pl. amikor az önbizalomhiány bekúszik), a nárcisztikusok gyakran a „nárcisztikus rivalizálás” stratégiáját alkalmazzák. A nárcisztikus rivalizálás, az agresszív önvédelem egy fajtája, a felsőbbrendűség fenntartását jelenti kíméletlen versengés és mások lekicsinylése révén.

Mi van akkor, ha a nárcisztikus rivalizálás sem védi meg a személy státuszát? Nárcisztikus kiszolgáltatottság következhet be, ami a versenyből való kilépéshez vezethet, és a befogadás és az összetartozás iránti igény kielégítésére összpontosít, hogy státuszvesztésüket pótolják.

(Psychology Today)

Nyitókép: Shutterstock