
A mesterséges intelligencia veszélyesebb lehet, mint gondoltuk?
A ChatGPT megalkotásával tagadhatatlanul szintet léptünk. A tény azonban, hogy maga az alkotó, Sam Altman az atomháborúhoz hasonlítja műve veszélyességét, hát, cseppet sem megnyugtató. De mik a mesterséges intelligencia veszélyei és mire érdemes valóban használni? Társszerzőnk, László Nicole erről elmélkedett legújabb írásában.
Mindig is azt vallottam, hogy a világ soha nem jobbá vagy rosszabbá válik, egészen egyszerűen csak változik, a mi dolgunk pedig pusztán annyi, hogy meghalljuk a ritmust és tartsuk a lépést vele táncolva. Amint elkezdünk az újdonságoktól idegenkedni, noch dazu bírálni - vagy ami aztán végképp mindennek az alja „bezzeg az én időmben-ezni” -, akkor biztosak lehetünk benne a születési anyakönyvi kivonatunk fellapozása nélkül is, hogy vészterhesen megöregedtünk. Erre most felbukkant az életünkben a ChatGPT-ként becézgetett mesterséges intelligencia, én pedig a sarokból méregetem biztonságos távolságból, aggodalmasan pislogva, nem tudva eldönteni, hogy megöleljem vagy messzire fussak. Basszus, kész, megöregedtem. Csekélyke vigasz, hogy ennek felismerését nem a tükör hozta el.
Hogy az innováció múló hájpnak bizonyul-e vagy a jövő forradalmává válik, azt sok egyéb mellett az idő dönti majd el, de elsőként azon kellene elmorfondíroznunk, hogy ez egyáltalán mennyire újdonság vagy sokkal inkább egy olyan út következő lépése, amin már jó ideje sétálgatunk. Gondoljunk csak arra, hogy már a kilencvenes években mesterséges intelligencia adott mattot sakkvilágbajnokoknak, a 2000-es években boltokba került legjobb barátom, az első robotporszívó, anyagmozgatásban, gyártásban pedig már jó ideje vizuális érzékelés alapján működő robotok legózzák össze például az autónkat vagy adják ki a gyógyszertár raktárából a kívánt portékát. Netes vásárlás esetén kitölti nekünk precízen az adatainkra vonatkozó rubrikákat, ha pedig végig hallgattuk telefonon barátnőnk áradozását a Santorinin eltöltött csodás nyaralásról, akkor biztosak lehetünk benne, hogy napokig görögországi szigeteket reklámozó hirdetéseket fog nekünk bekínálni a telefonunk, mert hallgatózik a kis tapintatlan mocsok. Mondjuk ugyanezen logikai okfejtés nyomán karácsony előtt mindig azt mantrázom a férjem telefonjának végtelenítve, mint egy autista papagáj, hogy „chaneltáskachaneltáskachaneltáska”. Egyszóval az oro…, a mesterséges intelligencia már egy ideje a spájzban van.
Más kérdés, hogy tagadhatatlanul szintet léptünk a ChatGPT megalkotásával és nyilvánossá tételével, aminek elsődleges célja életünk megkönnyítése és a nemszeretem feladatok helyettünk való kipipálása lenne, hogy a robotolást szinte kinullázva az életünkből azokra a feladatokra tudjunk koncentrálni, ami tölt, felszabadít és szárnyalni enged. Mármint ez volt a terv…
A fiatalabb generáció természetesen boldogan magához ölelte és beadandó munkák, házi dolgozatok, műelemzések tucatjai születtek szemvillanás alatt, amivel persze semmi probléma nincs, ameddig azt pusztán útmutatásra, ötletadásra hasznosítjuk, vagy rábízzuk mondjuk az uncsi háttérkutatásokat, amikből a konzekvenciát már mi magunk szűrjük le. De persze nyilvánvalóan legtöbbször nem ez történik, hanem egy az egyben emelődnek át munkák, ami azért sem szerencsés, mert lehetséges, hogy patentül megírja helyettünk karakterszámban, küllemben, tartalomban a szakdolgozatot az adott témából, de megvédenünk aztán nekünk kell, ahol seperc alatt kiderül, hogy nem mi rágtuk agyon az összes mondatot egyenként, míg végre-valahára elérte a papírra vetett végleges formáját. Ráadásul a tanárok is spuriban kiokosodtak, ugyanis egyszerűen csak az adott, gyanakvást keltő munka kapcsán felteszik a kérdést a ChatGPT-nek, hogy ismeri-e ezt az anyagot, ő pedig töredelmesen bevallja, hogy igen, mert nem tudja, hogy hazudnia kellene, annak ellenére, hogy emberek programozták.
Nem sokat segít a népszerűsítésében az sem, hogy tökéletesen utánozza Picasso, Modigliani vagy akár Rembrandt ecsetkezelését, vagy hogy egy felskiccelt vázlat alapján azonnal kiköp több olyan forgatókönyv tervezetet is, hogy a filmalkotók a szájuk szélét nyalogatják. Ergo több foglalkozás keze beleremegett az aggodalomba, hogy meginog a munkakönyve, míg mások a produktív munka és a gondolkodás kihalása miatt óbégatnak, pedig felfoghatnánk egyfajta ambicionáló erőként is, ami a jócskán megrogyott munkamorál visszaállítására, a meglévő szakmánk megbecsülésére ösztönözne.
Semmiképp sem javít a helyzeten, ha például Sam Altman, a ChatGPT atyja és az OpenAI cég vezérigazgatója afféléket nyilatkozik, hogy mennyi álmatlan éjszakát okoz neki a ChatGPT piacra dobása óta az aggodalom, hogy mégis miféle kimérát szabadított a világra, vagy ha egyenesen olyan mondatok szaladnak ki a száján, hogy konkrétan olyan veszélyes lehet, mint az atomháború. Hát kösz szépen, tetszett volna előre gondolkodni, hiszen az emberiség krónikája során már néhányszor kiderült, hogy jobbító szándékú fejlesztéseket azért valahogy sikerült a pusztítás szolgálatába állítani.
A helyzet jócskán leegyszerűsített kivonata momentán úgy áll, hogy adott egy emberek által kiötlött és kifejlesztett találmány, amit emberek töltöttek fel emberi gondolatokkal, tudással, véleménnyel, és adták az emberek kezébe használatra, gyakorlásra, majd borzasztóan elkezdtek izgulni amiatt, hogy mit kezd ezzel az emberiség. A nem túl bonyolult képlet egyetlen közös nevezője maga az ember ugyebár, és ha ez ekkora aggodalmat okoz bennünk, akkor az szépen mutatja, hogy mi a véleményünk magunkról. Mondjuk joggal…
Mindent összevetve még mindig jobb élni, mint megijedni, úgyhogy reménykedjünk benne, hogy végül ebben a szkanderben győz a józan ész, és a mesterséges intelligencia bekerül arra a polcra, ahová való, a mesterséges színezékek és a mesterséges megtermékenyítés mellé, amik nem okvetlenül a legszerencsésebb változatok, de felmerülő göröngy vagy bukkanó esetén jó szolgálatot tudnak tenni.
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Shutterstock