Csak kevesen tudják, miért volt jelentőségteljes Céline Dion olimpiai nyitódala

Már tavasszal arról szólt a pusmogás, hogy a gigantikus érdeklődés miatt önkéntesek regimentjét toborzó ország az ott élő, de orosz születésű jelentkezőket indoklás nélkül dobja vissza, mert sehogy sem fértek bele a 45 ezres keretbe. A 15 millió turistát vonzó eseményen elszabadult hajóágyúként lódultak el az árak, a legmelegebb idény ellenére az olimpiai faluból kihagyták a légkondicionálókat a környezetet kímélve mondjuk, de a sportolók életminőségét nem okvetlenül. A megnyitó minimum hökkent rökönyt kiváltó életképéről már sok műértő elmondta, hogy mind ostobák vagyunk, ez nem is Az utolsó vacsora, hanem Jan Hermansz van Bijlert Istenek ünnepe című festményének kissé tovább gondolt változata, amivel mondjuk még a Vatikán sem értett maradéktalanul egyet, de azóta is minden nap akad némi "jézusmária és óóóóborzalom" a Szajna vízminősége, úszóink edzési és nyilatkozási hajlandósága vagy a mi bőrünkre is menő tesztoszteronszint és XY kromoszóma kapcsán.

Szinte csak a megnyitón dalra fakadó, hosszú gyászából és súlyos betegségéből ismét előmerészkedő Céline Diont nem érte támadás, mikor az Öreg Hölgy mellett a mikrofonban megcsillanva előadta a sanzonkirálynő Édith Piaf dalát, a Hymne à l’amour-t. A 74 éve született mű erősen kapcsolódik a sporthoz, ugyanis az énekesnő élete szerelmének, Marcel Cerdannak írta, aki Franciaország egyik legünnepeltebb és legeredményesebb bokszolója volt. Az algériai földművescsaládból származó, francia és spanyol gyökerű családfával bíró Cerdan még Afrikában húzott boxkesztyűt, és onnan verekedte fel magát Középsúlyú Európa-bajnokká, majd kezdte meghódítani az Óperenciás tengerentúlt is. Az éppen ott koncertező Piafnak is egy New York-i koktélpartin mutatták be. Az első látás olyan horderejű lehetett, hogy fittyet hányva a családi állapota rubrikába beírt nős státuszra máris vacsorázni hívta az énekesnőt, aki árulkodó lelkesedéssel készült a randevúra és biztos volt benne, hogy a menő sportoló egy felkapott és flancos helyre viszi majd, ezzel szemben egy olcsó kocsma pultjánál támaszkodtak egész este.

„Hát, maga aztán nem megy tönkre anyagilag, ha randira hív valakit”

– kellemetlenkedett pikírten Cerdannak, aki aztán másnap már a város akkori legelőkelőbb éttermébe foglalt asztalt, a nyolc napon túl gyógyuló egymásba habarodás pedig végérvényesnek tűnt.

1948-tól datálódik az eleinte titkos viszonynak indult érzelmi erdőtűz, mely évben egyébként Cerdan Amerikában is megszerezte a világbajnoki címet. Piaf barátai eleinte komoly dzsihádot folytattak a kapcsolat ellen, és megpróbálták lebeszélni az énekesnőt „egy verekedős vadállattal” folytatott viszonyról, aki alighanem IQ tekintetében sem érhetett a franciák üdvöskéjének nyomába. A fordított My fair lady-s pygmalion effektus azonban olyan jól sikerült, hogy még a kétkedők is kénytelenek voltak elismerni a bokszoló látványos csiszolódását: az addig jobbára képregényeken szocializálódó Cerdan valóságos könyvmollyá vált, jótékonykodni kezdett és egyre nagyobb társadalmi érzékenységről tanúságot téve nyilatkozott a szegények helyzetére irányítva a reflektort, ráadásul dobva a susogós joggingot, egyre elegánsabb ruhákban téve mindezt. Jól tudjuk, hogy az a hír, amit egy embernél többen tudnak, az aligha maradhat sokáig hét pecsét alatt, így a kapcsolat is előbb-utóbb napvilágra került. Egy sajtótájékoztatón aztán az újságírók neki is szegezték a kérdést Cerdannak, aki így válaszolt:

„Tudni akarják, hogy szeretem-e Édith Piafot? A válaszom: igen. Tudni akarják, hogy a szeretőm-e? A válaszom: igen. És azért csak a szeretőm, mert nős vagyok. Tessék, mindent elmondtam. Holnap meglátom, hogy úriemberek-e.”

Azok voltak. A viszonyról nem jelent meg egy szó sem a sajtóban. A férfi családja miatti tapintatból vagy elkeseredésből kifolyólag többször is nekifutottak a szakításnak, de a bizonytalan elhatározást mindig visszaverték az óriás érzelmek és rövidesen egymás karjába zavarták őket. 1949 szeptemberében írta meg Piaf a Hymne à l'amour első verzióját kapcsolatukról, amiben arról beszél, hogy gyakorlatilag bármit feláldozna szerelméért, hazát, hírnevet, pénzt, akármit.

Marcel Cerdan 1949. június 16-án Detroitban állt szorítóba, hogy megvédje világbajnoki övét a „dühöngő bika”, Jake LaMotta ellen. A kiegyenlített mérkőzés 10. menete előtt azonban Cerdan kificamította a vállát és fel kellett adnia a meccset, de mivel két grandiózus szupersztárról volt szó, azon nyomban elkezdték szervezni a visszavágót. A bokszoló mindenképp látni szerette volna az ismét éppen New Yorkban koncertező Piafot, mielőtt edzőtáborba vonulva megkezdi a felkészülést, ezért elhatározta, hogy hajóval utána ered. Az időszűke miatt azonban az énekesnő egy telefonbeszélgetés során rávette, hogy pattanjon inkább repülőre. Cerdan gépe 1949 október 28-án indult el Párizsból. Ezidőtájt az interkontinentális gépmadarak még leszálltak tankolni az Azori-szigeteken. Itt történt, hogy a pilóta landolás közben alighanem rosszul mérte fel a terepviszonyokat, és a gépük egy hegynek csapódott a fedélzeten tartózkodó mind a 48 ember halálát okozva. Piaf New Yorkban értesült a tragédiáról, ahol aznap este is koncertje volt. A szervezők őszinte részvétükről biztosították az énekesnőt, és értésére adták, hogy teljesen megértik, ha lemondja az aznapi fellépését, de Piaf mindenképp színpadra akart állni, és óriási ováció közepette tökéletes koncertet adott vastaps és tomboló siker mellett. A mit sem sejtő közönség csak a másnapi újságok címlapjáról tudta meg, hogy miért mondta Piaf az első számot megelőzően, hogy:

„Ma este Marcel Cerdannak énekelek. Csak neki.”

Miután az énekesnő visszatért Párizsba, némileg átírta a Hymne à l’amour szövegét szerelme emlékére. Az utolsó három sora immár így hangzik:

"Dans le ciel, plus de problème
Mon amour, crois-tu qu'on s'aime?
Dieu réunit ceux qui s'aiment,"

Azaz:

Az égben nincs több probléma.
Szerelmem, szerinted szeretjük egymást?
Isten egyesíti azokat, akik szeretnek.

A tragikus veszteségből és gyászból Piaf soha nem tudott igazából talpra kecmeregni, az önpusztításban pedig eleinte az alkohol, majd a morfium fogták a kezét hű társként. Bár élt a későbbiekben még párkapcsolatban, de önéletrajzi könyvében is úgy fogalmaz, hogy ehhez fogható szerelemben nem volt többé része.

„Szerettem Cerdant. Sőt, imádtam, mint egy istent, bármit megtettem volna érte”.

A sokat csépelt, időnként okkal pellengérre tűzött szervezésű és lebonyolítású idei olimpia talán egyetlen maradéktalanul tökéletes versenyszáma a megnyitó dala volt, ami kiválóan leképezi, amit Párizsról, a kitartásról, a sírig tartó szerelemről és a sportról gondolunk. Melynek minden szavával egyetért alighanem Céline Dion is, aki minden bizonnyal pontról pontra ismeri a történetet.