A gyümölcsök – főként almák – évszázadokig a karácsonyfa ünnepi díszei voltak. A piros alma különösen kedvelt volt: élénk színe jól mutatott a zöld ágak között, és a téli „ritkaságnak” számító friss gyümölcs presztízsértékkel is bírt.

Egy francia legenda szerint a mai piros üveggömbök is ennek köszönhetik létüket. 1858-ban a franciaországi Meisenthal környéki almatermés elpusztult egy nagy szárazság miatt, így az üvegfúvók vörös üvegdíszeket készítettek, hogy a falubeliek továbbra is „almákat” akaszthassanak a fára. Ez a dísztípus azután egész Európát meghódította.

A viktoriánus korban a karácsonyfa szó szerint édes volt. A német pékségek cukormázas kis süteményei kifejezetten karácsonyfadíszként készültek, és az 1896-os Good Housekeeping úgy jellemezte őket, mint „olcsó, de látványos dekorációt”.

A cukorepret, a csillogó gyümölcscukrokat és a miniatűr mézeskalács-figurákat nemcsak néhány darabban aggatták fel – több tucat kellett belőlük, hogy a fa igazán „gazdagnak” tűnjön. A karácsonyestét így gyakran a gyerekek szó szerinti „leszüretelése” zárta: az édességeket a fáról ették le.

A gazdasági helyzet miatt sok amerikai vidéki családnak nem volt pénze bolti díszekre, így kreatív megoldásokkal helyettesítették őket. A Harper’s Bazar 1907-es karácsonyi tanácsa szerint a kukoricacsöveket ezüst- vagy fehér festékkel kellett bekenni – így jégcsapként funkcionáltak. A dísz egyszerre volt olcsó, természetes és feltűnő, így gyorsan elterjedt a vidéki otthonokban. 

1877-ben a The Girls’ Home Book című könyv részletes utasításokat közölt arról, hogyan kell élethű, mégis „cukrosított” madárfészket készíteni. A receptek szerint tojáshéjat kellett mohába ágyazni, a héjat tollakkal kibélelni, majd cukorgolyókat (cukor-tojásokat) tenni a belsejébe. A viktoriánusok szerint a fenyőágak közé rejtett édesség-fészek „bájosan romantikus” hatást keltett. 

Ez talán a legmeglepőbb. Egy 1895-ös oktatási folyóirat azt ajánlotta, hogy az ünnepi fa ágaira élő kanárikat vagy csörgőmadarakat akasszanak kis kalitkákban. A módszer célja az volt, hogy „életet” vigyen a karácsonyfába – a valóságban azonban ez a madaraknak és a háziaknak is elég stresszes lehetett. Akik ódzkodtak az élő állatoktól, azoknak a lap kitömött madarakat ajánlott.

A pattogatott kukorica felfűzése ma is létező, romantikus, régi módszer – ám a viktoriánusok sokkal aprólékosabbak voltak. 1896-ban a Good Housekeeping azt javasolta: nem felfűzni kell a kukoricát, hanem egyenként gombostűvel az ágakhoz rögzíteni. Az eredmény valóban hólepte hatást keltett, de napokig is eltarthatott, mire elkészült.

A 19. századi karácsonyfák egyik legdivatosabb dísze a ragyogás volt – mindegy, milyen áron. A fákra először ragasztót kentek, majd mica-csillámot szórtak, amely gyönyörűen csillogott a gyertyafényben. Ma már azonban tudjuk, hogy a mica pora belélegezve rendkívül káros.

Ha éppen nem volt mica, jöhetett a „házi kristályosítás”: timsóval kezelt oldatba lógatták a kisebb faágakat, amelyek egy nap alatt „gyémántszerűen csillogóvá” váltak. A módszer azonban szintén légzőszervi irritációt okozhatott.

Ma teljesen természetes, hogy az ajándékok a karácsonyfa alatt sorakoznak, a 19. század végén azonban még a fáról lógtak. A korabeli beszámolók szerint a játékokat, könyveket, kendőket, szánkókat és egyéb meglepetéseket az ágakra rögzítették, és több lap is kiemeli, hogy „a fa majdnem meghajlik a ráaggatott csomagok súlya alatt”. Ez a szokás akkor tűnt el, amikor a díszeket elkezdték eltenni és évről évre újra elővenni – az ajándékokat pedig praktikusabb volt a fa alá tenni.

(Mental Floss)