A viktoriánus korban a halottakott haját szó szerint magukon hordták az emberek. Az elhunytak tincseit aprólékosan megfonták, szőtték, akár horgolták is, majd medálba, brossba, gyűrűbe foglalták. Voltak olyan műhelyek, amelyek kifejezetten hajfonatos ékszerekre szakosodtak, és a gyászékszer viselése státuszt és mély érzelmi köteléket jelképezett. A társasági események gyakori beszédtémája volt: „Kitől való ez a gyönyörű fonat?"

A fotózás luxus volt, ezért sok családnak nem maradt más lehetősége, mint a halál pillanatában készíteni élete első és egyetlen képét a gyermekről vagy rokonról. A testeket kihúzták, megmosták, felöltöztették, majd életszerű pozícióba állították — ülve, játékot tartva, vagy a család körében. A fotósok külön állványokkal, támasztóvasakkal dolgoztak, hogy a test mozdulatlan maradjon. A végeredmény sokszor megdöbbentően „élőnek” hatott, a fényképek pedig a nappali falára kerültek.

A viktoriánus nők álma a porcelánszerű, halovány, áttetsző bőr volt — a gazdagság és kifinomultság szimbóluma. Ehhez arzenikos krémeket, arzenikumtablettákat és higanytartalmú fehérítőket használtak. Ezek hosszú távon hajhullást, bőrkárosodást és mérgezést okoztak. Néhány áldozat számára a szépség szó szerint halálos árat jelentett.

A viktoriánusok nemcsak szeretteiket, hanem kedvenceiket is megörökítették haláluk után: festményeken vagy fényképeken őrizték meg a macska, kutya vagy ló emlékét. A korszakban a háziállatok a család teljes jogú tagjai lettek — és ennek megfelelő búcsúztatást is kaptak.

A brit vidéken a bűnevő volt az, akit halálesetkor hívtak, hogy kenyérrel és sörrel „magára vegye” az elhunyt bűneit. A kenyér a holttest mellkasára vagy mellette feküdt, majd a bűnevő megette, így az erkölcsi terhet jelképesen ő viselte tovább. A falubeliek gyakran kerülték őket — a bűnevőket félig szent, félig átkozott figuráknak tartották.

A nők fűzőit olyan szorosra húzták, hogy gyakran elájultak — néha akár napi többször is. Ennek kezelésére sok középosztálybeli otthonban külön félhomályos „ájulószobát” alakítottak ki, elegáns, döntött kanapéval. A női „érzékenység” ekkor még társadalmi elvárás volt, nem egészségügyi figyelmeztetés.

A korszak diétája igencsak drasztikus volt: a karcsúságért a viktoriánus nők drasztikus módszereket vetettek be. Hashajtók, csodacseppek és akár arzénnel kevert készítmények is forgalomban voltak, amelyek gyors súlyvesztést ígértek. A mellékhatások súlyosak voltak, de a korszak szűk sziluettjeit sokan bármilyen áron el akarták érni.

A korszak orvostudománya gyakran a testnedvek egyensúlyára alapozott, így a piócák lényegében mindenre „jók” voltak: influenzára, bőrbetegségre, magas vérnyomásra, reumára. A kereslet olyan nagy volt, hogy egész piócatelepek működtek, és Európában évente több millió piócát használtak el.

A vibráló színek ára magas volt: az ólommal pigmentált festékek és tapéták rendkívül mérgezőek. A gyerekszobák falai, a játékok, a dísztárgyak mind ólomtartalmú bevonatot kaptak. A következményeket csak évtizedekkel később értette meg a világ, amikor kiderült, milyen súlyos idegrendszeri károkat okozhat.

A viktoriánus Anglia egyik legtragikusabb jelensége a kéményseprő gyerekek története. Ötéves, gyakran árva vagy szegénysorsú kisfiúkat kényszerítettek arra, hogy szűk, több méter magas, korommal teli kéményekben másszanak fel. Rengetegen sérültek meg, estek le vagy betegedtek meg végzetesen. A gyerekmunkát csak a század végén sikerült visszaszorítani.

(History Collection)