Horvátországi beszámoló: Rovinj hajós oldala
Már kicsit laposabban érkeznek a napsugarak, már távol a májusi harsánysága a nyár végi, kissé poros faleveleknek, már egyre dundibb szemektől roskadoznak a szőlőtőkék. Szívünkben azonban kitartóan perzselő nyár van, tüdőnk pedig még szeretné egyszer degeszre szívni magát zamatos, nyári levegővel, még mielőtt először ránk kiabálja a naptár azt a fenyegető szót, hogy szeptember.
Ha egy-egy napra leszökdöstünk ugyan a Káli-medencébe barangolni Kékkúton vagy rosé fröccsözni Monoszlón, de a telhetetlen énünk többet szeretne és egyre hangosabban hisztizik a fejünkben még néhány napos gondtalan láblógatásért könyörögve, akkor fogjuk szépen kézen az összepakolt kis motyónkat. Csalogatóan kacsint ránk zöld szemével ugyan a Balaton, de körülnézve azt látjuk, hogy bizony kicsit mintha az árszabást tekintve bemutatkoztak volna a vérszemnek, így bár minden médium eldalolta a hazahúzó, itthon nyaralásra ösztönző verbunkost, ám én jól figyeltem földrajz és történelem órán is, ezért tudom, hogy hazánk az egyetlen ország, ami körbe-körbe önmagával határos, így aztán hazamegyek nyaralni Horvátországba.
Alig néhány óra autókázás árán elérjük Rovinjt, ami bár soha nem tartozott Magyarországhoz, de ezen az apróságon egy könnyű kis vállrándítással sikerül is felülemelkednem. A tündéri kis félsziget alighanem a régmúltban egy farsangon ékszerdoboznak öltözött és feledékenységből úgy is maradt. A színes, girbe-gurba utcakép leginkább egy olasz városkát idéz a szemünkbe, ami persze nem véletlen, hiszen a település több, mint 500 évig a Velencei Köztársaság részét képezte, máig megőrizve az olasz utcatáblákat, tüneményes miliőt, talján alapokon nyugvó konyhát és jócskán olasz ajkú lakosságot. A Szent Eufémia templomhoz kanyarognak fel a fényesre koptatott felületű, nyári korcsolyázásra ösztönző macskaköves sikátorok portékáikat áruló boltokkal, kézműves ékszerészekkel, bitang jó éttermekkel, menő bárokkal. A templom harangtornyát ugyanaz az Alessandro Monopola tervezte, mint a velencei Szent Márk templomot. Érdekessége, hogy a tetején ácsorgó, névadó Szent Eufémia rá sem hederít a székesegyházra és az alatta bámészkodó turistákra, hanem annak háttal áll, és az uralkodó szélirányt mutatja kitartóan az arra haladó hajósoknak.
Apartmanokból, kempingekből, kiadó szobákból és térdig a luxiban járó, kacsalábon forgó szállodákból is bővelkednek, ám mi egy csinos ladik fedélzetén vendégeskedtünk. Mikor két kézzel jelentkeztem kabinlakónak, akkor szemrebbenés nélkül tudtam állítani azt a szemenszedett hazugságot, hogy vén tengeri medve vagyok, akinek kisujjában az összes hajó körüli teendő, de persze igen hamar kiderült, hogy alighanem azt a kisujjamat otthon hagytam és egészen csapnivaló mancsaft vagyok, aki még mooringot és a fendert is összekeveri. Kisvártatva az a tény is napvilágra került, hogy legkomolyabb szaktudásom a taton való napozás, és hogy nagyobb mennyiségű prosecco mellett egészen szórakoztató tudok lenni. Ám mindezt kevésnek értékelték, és megkértek, hogy ugyan tegyem már magam hasznossá a konyhában, hiszen szép számú magyar kolónia verődött össze a horvát kikötőkben és öblökben bujócskázva, és a tengeri levegőn könnyen bekopog a farkaséhség.
Minden hajnalban friss tengeri halak százait tüsszenti ki magából a halászhajók garmada a kikötőben, ám hiába dobálják nekem szerelmesen a puszikat tátogva, nem tudnak levenni a lábamról, és csak annyit súgok oda nekik, hogy remélem szeretik a forróságot, a rozmaringot és a fokhagymát. A helyi fagyiból is bátran fogyasszunk, hiszen a röpke 500 év alatt volt idejük ellesni az olaszoktól a fagylaltkészítés fortélyait, miként mi is kiművelődtünk kenyérsütésből a 150 éves török vizit alkalmával. Amennyiben picit eljátszunk a kipukkadás gondolatával, akkor rafináltan vessük fel a vacsora lesétálásának lehetőségét, de persze kizárólag azért, mert pontosan tudjuk, hogy az egész tengerpart legmenőbb bárja, ami a keresztségben szerényen a Valentino nevet kapta, épp a közelben található. A hely napközben egy mit sem sejtő sziklás szabadstrand, ám este, mikor a nap letekeri a fényeket, akkor felkapcsolódnak a tengert kéken megvilágító, mélyre rejtett reflektorok, előkerülnek a fáklyák, az arany és fekete színű selyem és bársony párnák, amik seperc alatt benépesülnek, hogy turisták, szerelmespárok, családok, aranyifjak, aranyásók és instasztárok kattintsák el a nyaralás legbitangabb képét egy-egy pohár jóféle nedűvel a kezükben. A zene annyira eszméletlenül jó, hogy szinte mindenki keze egy-egy élesített okostelefon shazam alkalmazásában végződik, ami némi nógatásra elárulja, hogy mit hallgatunk éppen. Pazar hely! Patrícia, egy kortalan energiabomba a tulajdonosa, akire minden bizonnyal rá van kötve egy-két atomreaktor, másképp lehetetlen lenne szuflával bírni azt a napi maratont, amit ő a sziklákon zergeként szökdécselve, tálcákkal a kezében véghezvisz.
Ha pedig ilyen szépen beleharaptunk még egyszer a nyaralás ízébe, arcunkat beletartottuk a sós tengeri szélbe, vállunkra színt csókolt a nap, akkor máris könnyebben rántjuk meg a másnapi munkakezdő hétfő gondolatára, hiszen az emlék-éléstárat feltöltöttük, sas szemünkkel pedig végigpásztáztunk a tengeren, ahol megnyugodva láttuk, hogy sehol egy újabb vírushullám. Ezért aztán halántéktól sarokig érő optimista mosollyal forduljunk a soron következő élményünk felé, elvégre mindenütt jó, de a legjobb úton!
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Shutterstock
