Holttest az utazókosárban: a Mágnás Elza-rejtély
1914. január 10-én reggel két fiatalember egy merőben helyidegen utazókosarat pillantott meg a Dunán, amiben egy holttestet találtak. A gyilkosságot azóta is a századforduló leghíresebb bűntényeként tartják számon.
Aki akár csak egy röpke időre megpihent tanulmányai során valamely földrajz teremben lecsücsülve, az találkozhatott a roppant elmés feladvánnyal a kettesért, nevezetesen hogy fekete, fekete, 2850, mi az? Persze, hogy a Fekete-erdőben felsírt, Fekete-tenger felé igyekvő, 2850 km hosszú Duna a helyes válasz. A széles méltóságteljességgel, pazar impozánsága tudatában hömpölygő folyó jónéhány eseménynek volt szemtanúja az elmúlt századok során: már puszta látványával megtorpanásra bírta honfoglaló atyáinkat, látta letelepedett állammá alakulni a magyarságot. Megcsillant már téli zimankóban befagyott fényén a korona. Omlott hullámai közé féltérdre rogyva a fájdalomtól a Lánchíd, időnként kíváncsian beköszönt hívatlan vendégként a házakba, ilyenkor láthatta Wesselényit hőssé válni. David Merlini illuzionistát betontömbből szabadulni. Látott cipőjüket hátrahagyott hitevesztetteket ugrani. Nemrégiben olyanokat, akik sajnos balszerencsés kézzel vettek hajójegyet, néhanap pedig haleledelként végzik jobb sorsa érdemes korpuszok habjai között önként vagy erőszakkal.
Egy efféle eset érkezett a 110 éves jubileumához, mikor is 1914. január 10-én reggel két fiatalember egy merőben helyidegen utazókosarat pillantott meg a Dunában, amibe egy fiatal nő, Mágnás Elza holttestét gyömöszölték be akkurátusan, mely gyilkosságot azóta is a századforduló leghíresebb bűntényeként tartják számon.
Mágnás Elza Turcsányi Emíliaként látta meg a felvidéki napvilágot 1880-ban, ahol egészen kiskorától szorgos segítsége volt mosónő édesanyjának, majd 16 évesen, a millenniummal együtt ő is felszökött Budapestre szerencsét próbálni. A szerencse eleinte mosogatólány és cseléd képében kopogott be hozzá, de vérbő kisugárzása és feltűnő szépsége kisvártatva a város mulatóiba juttatta felszolgálólányként. A Fővárosi Orfeumban helyezkedett el végül, ahol tehetős üzletemberek között töltötte napjait, bár elképzelésem sincs, hogy milyen címkét aggattak a fizetésére, vagy hogy a titulusért járt-e vajon akkoriban erkölcsi bizonyítvány. Ez idő tájt dobta sutba születési nevét és keresztelte át magát a művésznevére, amihez gondolom többrendbeli keresztapa is dukált. Egy buja orfeumi éjszakán aztán megérkezett isten lába is, aki ezúttal Max Schmidt névre hallgatott, és egy Elzától 20 évvel idősebb, bécsi bútorgyárost takart. Isten lába valóra váltotta a XX. századi Hamupipőke-sztorit, és Elzából egy csapásra fővárosi dívát teremtett.
Bár nyilvánosan mindenhol csak bácsiként szólította, de viszonyuk még a legnaivabb hozzáállás szerint sem maradt plátói társalkodónői szinten, elismerésül és juttatásul pedig napsütéses, külföldről hozatott bútorokkal páratlanul berendezett lakás dukált a Bem rakparton, lábai elé terített drága ruhákkal és ékszerekkel. Egyebek közt függetlenségével fizetett az anyagi jólétért, hiszen sem önálló döntései, sem véleménye nem lehetett. Még gondolatai is csak kontrollált formában, a jóságos nagybácsi pedig megszabta a viselhető színeket, ruhákat, hajviseletet és gyakorlatilag elbabázgatott a lánnyal. A sajátságos My fair lady-történetben tanárokat is fogadott mellé Max bácsi-Higgins professzor, hogy úrinőt faragjon Elzából, aki a kisujj-eltartós arisztokrata szalonokban is megállja a helyét, valamint angolul és németül sem zavarba hozható. A kitartó igyekezet, az aprólékos szorgalom és az odaadó tanári gárda munkájának ellenére sem fogadták be az elit körök. Annak tartották, ami: egy gazdag ember kitartottjának, akiből gúnyt űztek, vagy legalábbis nem szívesen mutatkoztak.
A kor egyik legjelentősebb írója, Krúdy Gyula ekként vágta a kapcsolatba vitriolba mártott pennáját:
„Azokat a nőket, akik megtetszenek neki (Max Schmidtnek), fehér menyasszonyruhában, mirtuszkoszorúval, érckoporsóba fektette, és úgy imádta őket. Mágnás Elza sokkal butább volt – mint társnői mondták –, hogy ellentmondhatott volna a gazdag embernek…”
Egy efféle viszony manapság még egy szemöldökfelhúzáshoz sem lenne elégséges, akkoriban azonban szaftos témát tudott biztosítani az örökké pletykakész női szalonokban. Az 1914. január 10-ei borongósan hideg, szürke hajnal azonban jelentősen átírta az elit körök beszédtémáját, mikor is két fiatalember a Duna partján lődörögve egy, a köveken fennakadt fonott kosárra lett figyelmes. Kincskereső kedvükben belelesve aztán a januári cidrihez képest is lehűtötte kedélyeiket az egy szál inget viselő halott Elza látványa, akit a következőképpen jellemezték a jegyzőkönyvben:
„Körülbelül 30 éves, keresztény típusú, közepes nagyságú, mérsékelten táplált, gondosan ápolt testű. Szeme szürke, szempillái hosszúak, szőkék, szemöldöke szőke, ívelt szája közepes nagyságú, ajka duzzadt, orra közepes, széles egyenes orr, füle a fejétől kissé elálló. Kezén, lábán a körme gondosan ápolt. A holttesten fehér, silány minőségű batiszt ing, közönséges gépcsipke-dísszel.”
A rejtélyes ügy természetesen óriási port kavart a korabeli sajtóban, a hentestől a grófig, a vargától a tekintetes úrig mindenki azt találgatta, hogy ki lehet a titokzatos áldozat és mi végre érhetett ilyen tiszavirágú véget ezzel a méltatlan ponttal az élete. Személyes tanulságul még azt a zárójeles megjegyzést tenném, hogy ha netán fennállna a gyanú, hogy valaki a szent életemre törne, akkor okvetlenül időt kérek átöltözni skatulya-csinosba, nehogy aztán egy rendőrségi írnok leközönségesezze a rajtam levő csipkét.
A nyomozók eleinte a kosarat faggatták, de az nem árulkodott, bár egy tejárus asszony látott aznap hajnalban egy fiatal nőt és egy férfit a Dunaparton egy utazókosarat taszigálva. Később a holttest arcáról készült fotó segítségével már többen felismerték, és a Szent János Kórház proszektúráján azonosították, de minden kétséget csak az zárt ki a korabeli Sherlockok számára, mikor a személyazonosságát a lakásán talált cipők és ruhák rápróbálásával igazolták meglehetősen bizarr módon. Szegény kis Elza tényleg Hamupipőke volt, története pedig ott ért véget, mikor illett a lábára a cipő.
A rendőrségi bravúr alig 3 nap alatt pontot is tett az ügy végére, és január 13-án a sánta kutyákat hagyományosan utolérték: a temérdek nyomot hátra hagyó, nem túl ügyes elkövetők Mágnás Elza nemrég munkába állt házvezetőnője, Kóbori Rózsi, és annak szeretője, Nick Gusztáv voltak.
(Teljesen marginális megjegyzés, de odavagyok ezekért a nevekért, újra és újra el kell mondanom magamnak félhangosan.)
A vallomás során meggyónt események szerint Elza éppen nyugovóra tért a hálószobájában, mikor Rózsi beengedte szeretőjét, aki egy törülközővel megfojtotta szegény kis Hamupipőkénket, majd ellopták minden pénzét és ékszerét, és beleszuszakolták az utazókosárba, hogy a Dunához vonszolják abban reménykedve, hogy a sodrás messzire viszi a fürkész szemek elől.
A haszonszerzés céljából elkövetett aljas gyilkosságért először még az akkoriban divatos halálbüntetést szabta ki a bíró, amit végül bárhanyadfokon életfogytiglani börtönbüntetésre változtattak. Rózsi 1926-ban, tizenkétévnyi raboskodás után a börtöncellájában hunyt el, szeretője pedig 15 évvel később szabadult, és a 60-as évekig kürtöskalácsot árult a Teleki téren.
Eddig is elmorfondíroztam már azon néhányszor, hogy akik úgy szeretnének élni, akár egy mesében, azok alighanem csupán a mesék végére emlékeznek, ami esetünkben is Valentin nap-kompatibilis, vadgalamb burukkolós, ugyanis Elza főfőfőszponzora Max Schmidt érzelmesen meggyászolta, kiscelli kastélyának közelében helyezte végső nyugalomra, és az egykori kiscelli kolostor templomtermében egy kápolnát is berendezett kedves Hamupipőkéje emlékére. Hiába, ilyen a szerelem az utolsó léig!
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
