A kétarcú Maldív-szigetek – íme a földi paradicsom sötét oldala

A szigetország 26 atollból és kicsit kevesebb, mint 1200, a tengerbe találomra csepegtetett kisebb-nagyobb szigetből áll, amit Marco Polo nem véletlenül becézgetett az India-óceán virágának, mert a hidroplánról elénk, pontosabban alánk terülő látványtól még a legelvetemültebb ateisták is elbizonytalanodnak kissé, hogy ennek a paradicsomi helynek a létrejöttéhez valamely istennek okvetlenül köze kellett, hogy legyen. Mindenesetre mindenképp gyanús.

Az ember cinizmuson cserzett városi lelke sokáig úgy nézeget jobbra-balra, mint Emma Stone az Őrült, dilis szerelem című filmben, aki mikor végre mindannyiunk kedvéért lerimánkodja Ryan Gosling jócskán kipattintott felsőtestéről az inget, csak annyit kérdez:

„Téged fotoshoppoltak?”

Itt is minden úgy fest, mintha filterek és szűrők gondoskodtak volna a pazar látványról: a vízbe beleborították a Föld festékkészletének teljes türkiz állományát, a partot porcukorral hintették és teletüsszentették szálfaegyenes és a vízre ráhajoló, hűs árnyékot biztosító pálmákkal, amikről random orchideák bólogatnak. A pálmák magassága fölé rendeletileg tilos építkezni, így távolabbról minden sziget érintetlen kis oázisnak tűnik az öblökben bújócskázó bungalókkal, cölöpökön vagánykodó vízi villákkal. Még arról is gondoskodtak, hogy szinte sem éves, sem napi hőingadozás ne legyen, így a 28-30 fokban mind a didergés, mind a hőguta elkerülhető. Az egyetlen problémát a globális felmelegedés okozhatja, mivel a roppant alacsony, alig több, mint egy méterrel a tengerszint fölé magasodás miatt az emelkedő víz a szigetvilág eltűnésével fenyeget. Éppen ezért a legutóbb e kérdéskörrel foglalkozó, hasonló gondokkal küzdő országokat csokorba gyűjtő kabinetülést az óceán mélyén rendezték felhívva a figyelmet a problémájukra. Addig pedig, amíg reményeink szerint gyors és hatékony megoldást találnak mindenre, mi elhihetjük, hogy olyannyira jól viselkedtünk, hogy már életünkben a mennyországba jutottunk. Mivel én magam 25 éve hallgatom, hogy a szigetország szomorú jövőképe legfeljebb 10 évre elegendő, aztán pedig megállíthatatlanul elsüllyed, ám mégis egyre-másra indulnak és valósulnak meg beruházások, a rövidesen átadásra kerülő repülőtér új szárnya pedig akkora, mint ami megette a Liszt Ferenc repülőteret kétszer, ebből arra következtetek vaslogikával, hogy a jön a farkas óbégatás szerencsére inkább vendégcsalogató vaklárma.

Ha szépen elhatároztuk, hogy a sziget egy pontja nem fog minket teljes bizonyossággal látni, mégpedig az edzőterem, akkor az egyetlen mozgásforma a koktélos pohár szapora emelgetésén kívül a biciklizés marad, mivel általában minden bungalóhoz névre szóló táblácskával rendelkező bicikli jár, és bár tudjuk ám, hogy a biciklizés olyan, mint a biciklizés, tehát nem lehet elfelejteni, de azért a pallókon egyensúlyozva, cikkcakkban haladva többször majdnem sikerül erre rácáfolnom. A homokba kiterített reggelizőasztalok között sétálva beláthatjuk, hogy teljesen felesleges volt azt a sok pár cipőt elhozni, mert alighanem parlagon fognak heverni, de hát mi nők már csak ilyenek vagyunk, ha tudjuk is jól, hogy szinte csak fürdőruhában és sortban leszünk, akkor is elhozunk mindenféle feleslegességet a gardróbból, hogy ne legyen honvágyunk.

A sziget nyugati csücskében babzsákfotelekben heverészve esténként végignézhetjük egy-egy szaporán cserélődő, jóféle koktéllal a kezünkben a kezdő és tanuló szörfös szekció ádáz csatáját a hullámokkal. Ahogy a narancssárgára pirult napkorong miként bukik alá az óceánban egy mély lélegzetet véve, és hogy a zéróhoz konvergáló fényszennyeződésnek köszönhetően milyen temérdek szikrázó kis csillag követi napra nap a botladozó lépéseinket, örömünket és bánatunkat, otthon hagyott szélmalomharcainkat. Ahányszor csak nekilódulunk, mindig arra a megállapításra jutunk, hogy a legremekebb húzásaink egyike lelépni a mindennapi stresszhullámok elől ebbe a földi paradicsomba, ahol békét, nyugalmat, harmóniát, kivasalt, szinte új idegrendszert, mosolygós tükörképet, lepisszeghetetlen, dacos optimizmust és feltöltött D-vitamin éléstárat lelünk. Mármint mi, kiváltságos turisták, az itteniek élete azonban jócskán másként fest. Ha megkapirgáljuk a porcukorhomokot és a csillámport, akkor furcsa dolgokat tapasztalhatunk, de hát tudjuk, hogy a romlott tej is fehér, csak mondom...

A Maldív-szigetek sötét oldala

Speciel nálam már az a hír is odacsapott a biztosítéknak, mely szerint egy litvániai befektető cég Szőkék-szigete néven tervez szállodát nyitni kizárólag szőke alkalmazottakkal. A sokrétű portfólióval bíró, természetesen kizárólag szőke nőkből álló cég foglalkozik például limuzinbérléssel, rendezvényszervezéssel előkelő litván éjszakai klubokban, tehát csupa könyvtári, intellektuális platformon mozog. A transzportot is olyan charterjárat bonyolítaná, amin a légiutaskísérők mind-mind jó viszonyt ápolnak a hidrogénnel. Az általános felzúdulás egyik oka, hogy a helyi törvények értelmében minden szálloda alkalmazottainak fele Maldív lakos kell legyen, ők pedig jellemzően nem svédszőkék és kék szeműek, de a BBC-nek nyilatkozó cégtulajdonos hölgy szemöldöke hajtőig szaladt a rökönytől, mikor arról érdeklődött, hogy mi vajon nem hallottunk talán a parókáról és a színes kontaktlencséről.

Ennél jóval nagyobb gubanc, hogy a nem szállodaként funkcionáló, hanem helyiek által lakott szigeteken mintha akadna némi gond az emberi jogok betartásával. Nemrégiben például, így már egy ideje térdig járva az elvileg haladó gondolkodású, civilizált XXI. században, 100 korbácsütésre ítéltek egy 15 éves, a saját nevelőapja által megerőszakolt lányt, mert házasságon kívül élt szexuális életet, ami azért legalábbis a WTF kategória. A hír hallatán bojkottra invitálták a nagyérdeműt, nevezetesen, hogy ameddig a kormány nem változtat némileg a jogrendszerén, főként a nők és gyerekek védelmében, addig a turisták is kerüljék a paradicsomi nyaralóhelyet, ami azért is lehetne valódi mély ütés, mivel a szállodatulajdonosok között nagy meglepetésre szép számmal fordulnak elő döntéshozók, törvényalkotók és az ország vezetői. A petíciót több, mint kétmillióan írták alá, többek között például Sir Richard Branson, és kifogásolják azt is, hogy a korábbi brit hagyományokon alapuló igazságszolgáltatás helyét egy ideje fokozatosan a Sharia veszi át. Aztán nemrég végképp elrúgták a pöttyöst, mikor a Maldív hatóságok 56 jogász tisztségét függesztették fel, mert aláírtak és megpróbáltak benyújtani egy olyan beadványt a legfelsőbb bírósághoz, amely a jogrendszer tiszteletben tartását kérte. Ez a létszám a szigetcsoport ügyvédi kamarájának a harmadát jelenti, akik egy mozdulattal útilaput kaptak, mert zsörtölődtek kissé a látványosan leépülő jogállamiság miatt. Na meg talán amiatt is, hogy a nagyjából 120 luxusszállodának otthont adó sziget négy család tulajdonában van, hiszen a helyi törvények szerint minden ottani vállalkozásnak tagja kell legyen egy Maldív lakos.

Hiába, Móricz Rokonok című regénye ma is kellő aktualitással bír. Ugyanitt nincs új a szikrázóan sütő, csodaszép nap alatt, és persze az ördög is tud idézni a Bibliából. Nem mondom, hogy aláírom a petíciót, sőt, még talán azt is értem, hogy mindenki szeret eggyel egyenlőbb lenni az egyenlőnél, de azért mégis, nem kellene, hogy mindennek legyen egy határa…?!? Például a türelmünknek.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Photo by Shifaaz shamoon on Unsplash