Balkáni romantika - Montenegró bájos oldalai

Szerb gyökerű nagypapám miatt - akitől az egytől-százig a pillanat töredéke alatt katapultálódó indulatot örököltem -, a Balkán számomra sosem volt egy szitokszó. Aztán a Daniel Craig féle James Bond pár éve csodaszép, csalogatóan vadregényes szerpentinen tekergette végig a vagány, defibrillátorral, mint szériafelszereléssel ellátott Aston Martinját, hogy a Casino Royale című epizódban lecsapja az asztalra all in azt a semmi kis royal flusht. Na, azóta vágyom kitartóan Montenegróba.

Ezért aztán mikor megneszeltem, hogy egy magyarok lakta hajós karaván a horvát öblökben bújócskázva készül vitorlát bontani célállomásként Montenegrót feltűntetve, máris két kézzel jelentkeztem kabinlakónak, ráadásul szemrebbenés nélkül állítva azt a szemenszedett hazugságot, hogy vén tengeri medve vagyok, akinek kisujjában az összes hajó körüli teendő. De persze igen hamar kiderült, hogy alighanem azt a kisujjamat otthon hagytam és egészen csapnivaló mancsaft vagyok, aki még a mooringot és a fendert is összekeveri. Kisvártatva az a tény is napvilágra került, hogy legkomolyabb szaktudásom a taton való napozás, és hogy nagyobb mennyiségű prosecco mellett egészen szórakoztató tudok lenni. Ennek ellenére sem hajítottak ki szokatlanul emberbarát vénáról tanúságot adva, így aztán eljutottam végre az aprócska volt jugoszláv tagállamba, csinos kis pipát biggyesztve a bakancslistám idevágó passzusára.

Montenegró, azaz a helyiek nyelvén Crna Gora, vagyis Црна Гора minden módozatban fekete hegyet jelent, mivel a Dinári-hegység uralta ország leginkább úgy fest, mint egy reggelre rommá gyűrt, hepehupás takaró, ami sík területet alig-alig látott. Mezőgazdasági tevékenységre csupán a Shkodrai-tó környéki lankásabb területeket tudták rábírni, míg a nagyobbacska férfizsebkendőn elférő pici ország többi része abszolút alkalmas élettér az embergyűlölőknek, ugyanis a népsűrűség nagyon gyér, így teljességgel kizárt, hogy a szomszédunk kiakaszt minket szombat reggel egy vidám flexeléssel. Jobbára a hegyoldalakon találomra elcsepegtetett házakban éldegélnek egymástól tisztes távolságra. A meglepően gazdag múlttal rendelkező nép lényegében mindig elnyomás alatt élt, így jellemzően a történelemkönyvek margójára sem kerültek fel. Fénykorában a Velencei Köztársaság sarcolta meg a balkáni népeket, majd a napóleoni háborúk idején sem volt egy afféle lelki wellness a mai Montenegró városainak élete. Ezt követte a Habsburg-elnyomás, majd az I. világháborút követően Jugoszlávia részét képező ország annak felbomlása után néhány évig Szerbiával kéz a kézben éldegélt, végül 2006 májusában egy népszavazás során függetlenné váltak új himnusszal, zászlóval, nemzeti öntudattal, korrupcióval, egyszóval mindennel, ami szükséges. 2020-ban röpke három évtized után kormányt váltottak, azóta új szelek fújdogálnak, de a Freedom House 2022-es jelentése az országot még mindig csupán a „részben szabad” kategóriába sorolta, ami már hosszú évek óta kerékkötője az EU-ba való felvételüknek dacára annak, hogy fizetőeszközük már jó ideje a juró. Na de hát én sem a világbéke meghonosításáért érkeztem, hanem a számat tátani csodálkozva, amire pedig a csöpp ország szolgáltat okot bőséggel: mivel még nem lepték el őket a turisták, ezért egészen elragadóan kedves a hozzánk, fehér hollókhoz való viszonyulásuk, különösen mikor látják, miként ejt ámulatba minket Európa legmélyebb kanyonja, az 1330 méter mély Tara, egy úszó szigetekkel telecsepegtetett tó, vagy a 12 kilométer hosszúra nyurgult strand Európa leghosszabbjaként. Személyes kedvencem a rebellis Bojana folyó, ami a terep egyenetlensége miatt egyszerre folyik lefele és felfele teljesen egyedülálló módon a világon, elvégre neki aztán senki ne mondja meg, hogy mi is a folyásiránya, majd ő tudja.

A főváros a tengerpart nélküli Podgorica, amit egyetlen útikalauz sem ajánlgat jókedvvel, bőséggel. Nem hittünk nekik, ami hiba volt, mert csupán annyi derült ki számunkra, hogy nemigen beszélnek angolul, a tisztaság nem szerepel a legelőkelőbb helyeken a fontossági sorrendjükben és a környezettudatosságról alighanem még soha nem hallottak. Ezzel szemben Montenegró „tengerparti fővárosa” a csodálatosan hangulatos és tüneményes Budva, ahol szinte egymásból nőnek ki a házak. Tito idejében hatalmas földrengés rendezte romhalmazzá a környéket. A helyzetet megoldandó Tito boldog-boldogtalannak, főleg második világháborús veteránoknak fillérekért földterületeket adott, hogy olyan házakat építsenek rajta, amilyeneket csak kiötlöttek, melynek célja a földdel egyenlővé tett város újranépesítése volt. A végeredmény enyhén szólva is eklektikus lett, de az előírásokról és szabályokról gálánsan elfeledkező magatartás egyébként is a montenegróiak sajátja. Hetykén az ég felé törő hegyek, bokánk körül táncoló hűsítő tenger, olaszos hangulatú, macskaköves utcácskák, középkori templomok és az a különleges, vad szépség lakik itt, amitől Balkán a Balkán.

Az adriai part kétségkívül legszebb tengeröble a meredek hegyektől körülölelt, babusgatott Kotori-öböl. A négy részre tagolódott festői öböl partján levő települések mindegyike tartogat meglepetéseket a II. századi padlómozaikoktól kezdve zegzugos, virágos erkélyű, romantikától tocsogó sikátorokig, bőven termő narancsfáktól reneszánsz és barokk palotákig. Két kis sziget is kiemelkedik a vízből mindössze egy templomnyi területtel, hogy a mérleg nyelvét picit visszabillentsék némi jó cselekedettel, hiszen a legenda szerint a torzsalkodások során zsákmányolt hajókat feledékenységből rajta hagyott legénységgel együtt általában itt süllyesztették el. A rómaiak által alapított Kotor tulajdonlapját azóta jó néhány népcsoport bitorolta békésnek cseppet sem mondható módokon, de a mai pazar összképet és egyedülálló hangulatot éppen ez a multi-kulti, temérdek behatástól átitatott, fűszeres forgatag adja.

Ha tovább szeretnénk lépkedni arccal a glamúr és luxi felé, akkor ki ne hagyjuk Sveti Stefant, ami egy apró halászfalu volt, ami mert nagyot álmodni. Mára az összes nagy brand emléket állított itt üzlet formájában, menő szállodák kínálgatják magukat és még Stallone vagy Claudia Schiffer is lehet a szomszédunk, ha saját ingatlant vételeznénk magunknak. A környék fejlődésébe vetett hitet mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a One&Only szállodalánc, mely névnek a puszta említésétől megremeg a térdem és apró kis szívecskék táncolnak a pupillám helyén, Európában elsőként itt táborozott le kicsippentve magának egy egész öblöt, hogy megmutassa a Balkánnak, mégis mi fán terem az úri muri.

A reptér felé haladva az ablakon kifelé bambulva Majkát dudorászom magamnak a legvidámabb barakk lányaként:

„Egy olyan országba születtem
Ahol a dolgok máshogy mennek
A balkáni romantika átírja a trendet...”

A zabolázatlan és vadregényes, betörhetetlen csikó Montenegró még szőrén megülve sem rázott le magáról. Vitt magával és megmutatta minden kincsét a zegzugokba is bekacsintva már-már dicsekvőn. Minden dédelgetett álmomat valóra váltotta a legapróbb betűsöket is beleértve. Szívből ajánlom!

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Sutterstock