Livigno, az olasz síparadicsomok rejtett csodája: élménybeszámoló

Hát szeretnék én síelni, ha nem zavarna benne a lejtő, a hó és a hideg. Na meg a bakancs. Az sem egy rózsaszirmokkal bélelt leányálom. Ettől függetlenül időről időre felkerekedik a család, hogy életünk kockáztatásával jól érezzük magunkat, hiába szórakoztatom őket az összes társaságban fellelhető rémtörténettel, melyek többsége be nem tervezett komfortos kis helikopterúttal végződött egy közeli kórház felé elnyargalva, vagy a Schumacher-sztorival, vagy a különböző sportok veszélyességi statisztikáival, amiben a hegyi csúszás jócskán dobogós helyen végez.

Aztán végül megbékéltem, mivel egy cuki kis falura bukkantunk az Óperenciás-tengeren is túl, egy irgalmatlanul szűk katlanban, ami egyetlen, egy sávos ódon alagúton keresztül közelíthető meg. A bejutás kissé ugyan rumlis, ám vadregényessége még az egyik James Bond filmet is megihlette egy jóízű autós üldözés erejéig. A csekély kis diszkomfortért cserében viszont a falu megőrizhette a vámmentes státuszát, márpedig engem és a mindig velem utazó gazdaságélénkítés miatti vásárlásmániámat, - ami voltaképp egy jószolgálati nagykövetség csupán -, ez a tény azonnal levett a lábamról.

Lássuk be, kellően meglepő, ha leautózva a térképről, egy nagyítóval is csak nehézkesen megtalálható pöttöm falucska kettő, azaz 2 utcája csak a következő cégéreket villogtatja: Prada, Gucci, Fendi, Rolex, Canon…a teljesség igénye nélkül. Az ember lányában azonnal elömlik az érzés, hogy voltaképp talán szeret síelni, különösen, ha a délutáni boltkószálás és a délelőtti két alibicsúszás közti időt a hütte című gasztro wellnessben lehet eltölteni.

A csodahely a Livigno nevet kapta a keresztségben, ahol nem ritkán ordítanak a farkasok a hidegtől, az autók viszont morcos hallgatagságba burkolóznak mínusz 30 fok alatt. Saját bőrünkön szerzett tudás, hogy a gázolaj alacsonyabb hőmérsékleten fagy, így a dízel autókba is érdemes egy kortyocska döbbenetesen olcsó benzint önteni, ami megóvja az autót a fagyhaláltól, különben járhatunk mi is úgy, mint a többiek, és kinyitott motorháztetővel melengethetjük az autót hajszárítóval, vagy sétálhat el a duzzogós verda tréleren egy hősugárzókkal körbevett helységbe rehabilitálódni.

Egyszóval a hőmérővel napnyugtától napkeltéig nem érdemes összefutni, mert csak sokkolódnánk a számoktól, ám a köztes időben ezer ágra sütő nap, melengető verőfény és sosem látott kék ég zavarja össze-vissza a hőérzetünket, elhitetve velünk, hogy nyaralóhelyen sütkérezünk, és haladékot nem tűrően keresnünk kell egy napozóágyat, amiből van ám temérdek!

Valóságos hütte-turisták lettünk, ahogy az arcunkat simogató nap és a nyitott kabátunk alá benyargalászó szellő, a jóféle afterpartykat idéző zene és a monoton zsongás mellett akkorákat lehet aludni, mint utoljára óvoda középső csopiban. Ráadásul akkor sem kellemetlen az élet, ha véletlenül ébren vagyunk a hütték teraszán. A hütte a síelés világának szótárában hegyi menedékházat jelent, szó szerinti magyar fordításban talán a kunyhó szó áll hozzá a legközelebb. Eredetileg ezek a kis házak a hegyekben túrázókat fogadták be, ellátást és szállást nyújtva éjszakára, ma azonban a korgó gyomrokat, kitikkadt torkokat és az arcukat az élet napos oldala felé fordító mifélénket fogadják tárt karokkal. Azért arra számítanunk kell, hogy az itt fellelhető fogásokat nem kalóriaszámlálgató fitneszguruk ötlötték ki, viszont a sportolást (?) követő energia utánpótlásra kiválóan alkalmasak. Szerepel persze az étlapon saláta is, na de minek, hiszen ez itt a hús és a szénhidrát hazája. A levesimádók találkozhatnak a tradicionális olasz zöldséglevessel, a minestronéval, a hazai ízek iránt vágyók gulyáslevessel, gigantikus méretű gombócokkal kérkedő májgombóclevessel, ami előfordulhat savanyú káposztával és burgonyával is, jócskán megszórva petrezselyemmel.

A hütték nehézbombázója a Kase spätzle, vagyis a sajtos nokedli, amibe nagy mennyiségű erős illatú és ízű zsíros sajtot kevernek a forró nokedlihez, megpakolják egy nagy adag pirított hagymával és jó esetben káposztasalátát is adnak mellé, hogy el tudjuk magunkkal hitetni, hogy könnyeden és egészségesen étkezünk. Ám valójában az elfogyasztása után moccanni is alig bírunk, és a szervezetünk legszívesebben téli álomra vackolódna, de bizonyosan semmi kedve ahhoz a hozzávetőleg 3-4 óra aktív sporthoz, ami a bevitt kalóriák elégetéséhez lenne szükséges. Ugyanez igaz a juhtúrós sztrapacskára is, ami szintén a napikiadós kategóriában áll fel a startvonalra jócskán meghintve dundi szalonnadarabokkal.

Természetesen mindenféle pizza igyekszik még kerekebbé tenni az amúgy is kerekded napunkat és formánkat, és naná, hogy tészták is megtalálhatóak szép számmal a repertoárban a tejszínes carbonarától és paradicsomos, gyerekszájak által beszippantott spaghettitől a töltött tésztákig. Ravioli és tortellini kelleti magát mindenfelé ricottával, Popeye kedvence spenóttal, sonkával vagy sajttal töltve, reszelt parmezánnal jócskán megkínálva.

Elmaradhatatlan kellékei a hütték tányérjainak a gigantikus méretű rántott húsok, amik osztrák sípályák esetén a wiener schnitzel névre hallgatnak szólongatáskor, de ha taljánföldre érkezünk, akkor rögtön cotoletta milanese lesz a becses neve, de mindegy is, amíg a fő ismertetőjelük, hogy körkörösen lelógnak a tányérról, így szemérmesen eltakarják az alájuk bújt hasábburgonyát.

Ha ezeket így eminensen végig ettük, akkor jutalmul eljutottunk az édességek mennyországáig. Ne habozzunk egy percig sem holmi mérleg iránti lelkiismeret-furdalásból kifolyólag, hanem haladékot nem tűrően essünk neki a gőzgombócnak, azaz a svájci határ közelsége miatt Germknödelnek, ami kétségtelenül az egyik legemblematikusabb hütte étel. A kalória cunami mivolta miatt desszertként és főételként is megállja a helyét ez a gigantikus méretű, félgömb alakú, fűszeres szilvalekvárral töltött kelt tészta, amit olvasztott vajjal, és/vagy cukrozott darált mákkal és vaníliaszósszal szervíroznak, ámbár találkozhatunk áfonyával töltött verziójával is.

Aztán itt van rögtön a Kaiserschmarrn, azaz a kékvérű császármorzsa, melynek nevében a schmarrn kifejezés a német schmieren, azaz zsírozni, kenni szóból ered. A császármorzsa valójában a sokféleképpen készített palacsinták nemzetségéhez sorolható, de Ferenc József császár ízlésének megfelelően vastagabban sütött, majd apró darabkákra kaszabolt változata, amit porcukorral, lekvárral, vanília fagylalttal, esetleg szilvával is gazdagítanak a totális bűntudat elérése végett. De persze ehetünk a hideg ellenére fagyit is, ha már Olaszországban vagyunk, elvégre mi nők madame Curie szellemét és fizikus, na meg kémikus tudását magunkban érezve megfellebbezhetetlenül megalkottuk magunkban az ideológiát, nevezetesen, hogy fagyit enni nem hizlal és punktum. És toppantás. És persze meg is tudjuk okolni, hogy miért, elvégre a hideg fagyi oly vészterhesen hibernálja a szervezetünket, hogy az máris riadót hirdet és fáradtságos munkával visszafűti testünket a kívánt 36 celsius körüli hőfokra, mely tevékenység olyan temérdek energiát kíván, ami huss, máris a semmivel teszi egyenlővé a bevitt kalóriákat. Hát ennyi. Vétójog és fellebbezés nincs.

De ha csak abban a hitben kívánjuk ringatni magunkat, hogy mi nem is eszünk semmit, (áááá, dehogy) csak iszunk valami csekélységet, de tényleg pusztán a rehidrálás végett, hogy ne szánalmaskodjunk ott üres kézzel, miközben a terasz nyugágyaiban heverészünk azon mozizva lokátornyi fülekkel hallgatózva, hogy miként színesítgetik a szomszéd asztalok az aznapi síelős kalandjaikat, mígnem minden asztaltársaságban akad egy-egy Alberto Tomba, akkor igyunk test-és lélekmelegítő forralt bort vagy bombardinót. Ez utóbbi egy biztos jele Isten létezésének. A bombardino alapja krémes és édes tojáslikőr, amit a legenda szerint brandyvel és kávéval kombinálva melegített össze, majd tejszínhabbal koronázva kínálta kitalálója, egy Genovából a hegyekbe költözött élelmes olasz fiatalember az egyik hüttében. A hidegből betérők olyan italt kértek, ami se nem tea, se nem kávé, ám forró, édes és megnyugtatóan alkoholos. Olyan ütősre sikeredett a forró koktél, hogy bombasztikusnak találták a vendégek, így kapta a beszédes il bombardino nevet, és elterjedt nemcsak az olasz Alpokban, de Ausztriában és Franciaországban is átvették a síelők kényeztetésére, sőt már nálunk is egyre népszerűbb a téli szezonban.

Vagy persze üres kézzel is heverészhetünk félig lehunyt szemmel szórakozva azon, ahogy a naptól cserzett bőrű, villogó szemű, kortalan sármőr síoktatók miként szédítik a gyanútlan vagy néha nagyon is gyanakvó fehérnépet (szerencsés esetben minket) megpróbálva kidumálni őket egyebek közt a síruhájukból. Mentségü(n)kre szolgáljon, hogy embertelen jóképűek tapétaszaggató dumával, egy úthenger dózerolós fellépésével. Anyukám már erősen barátkozott a hatvanas évszámmal, mikor a síiskola oktatóinak bemutatkozó anyagát szemlélve a falon egy tábornok elszántságával a hangjában közölte, hogy neki bizony Alessandro kell. Igyekeztünk felhívni rá a figyelmét, hogy Alessandro és a tengerkék szemei snowboardot oktatnak, de tántoríthatatlanul állította, hogy ebben az esetben Ő azt fog tanulni, legyen is az bármi. Így aztán láthatjuk, hogy van alapja a régi viccnek:

Mi a különbség Isten és egy síoktató között?
- Isten nem hiszi magáról, hogy síoktató.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Shutterstock