Bizonyos tézisek szerint Olaszország az ördögök által lakott paradicsom.
Churchill is sokat töprengett meg akarva fejteni a talján mentalitást, de sehogy sem fért a furmányos kis fejébe, hogy egy nemzet hogyan veszíthet háborúkat olyan könnyedséggel, mintha labdarúgó mérkőzések lennének, és miként kezelhetnek olyan vérre menően egy focimeccset, mintha háborúznának. Mi nem akartuk megfejteni a mentalitást, csupán elirigyeltük és igyekeztük lemásolni az olaszos virtust, hedonizmust és rögeszmés optimizmust, ezért elutaztunk az olasz csizma sarkába, hogy bebarangoljuk a környéket. Az alig 70 perces repülőút olyan rövidnek tűnt, mintha Harry Potteresen hopponáltunk volna Bariba, ahol autót béreltünk és Polignano a Marét jelöltük ki bázisként, ahonnan csillagtúra-szerűen csavarogtunk.
Alapvetően az olasz egyébként is egy bosszantóan mázlista náció: földrajzi elhelyezkedésüket tekintve is arcon csókolta őket Fortuna, hiszen körbe-karikába tenger mossa partjait. Akadnak mezőgazdaságra kapható síkságaik, síelésre alkalmas hegyeik, nyaralásra csábító szigeteik, parádés konyhájuk, ösztönös stílusérzékük, mérhetetlen életszeretetük és jellemzően a történelem során a viszontagságos helyzetekből is ügyesen kidumálták magukat a világ legdallamosabb nyelvén magyarázva, széles gesztusokkal. Városaikat ellepik a kíváncsi turisták, hiszen a világ műkincseinek több, mint a fele található náluk, ők pedig kedélyesen éldegélnek A Múltban Michelangelo szobrok, Bernini szökőkutak közt, da Vinci freskók alatt.
Bár az egységes Itália 1861-ben megszületett és felsírt, de az olaszok döntő többsége a mai napig képtelen másként, mint különálló államokként kezelni az országát, az északi régiók pedig pökhendi fennhéjázással mutatnak rá kissé kérdéses eleganciával, hogy bizony ők tartják el a déli, szegényebb részeket. Puglia is a templom egere kategóriában állt rajthoz egészen a közelmúltig, mikor is megtörtént a boldog egymásra találás a turizmus és közte, és egyre több idelátogató esett szerelembe a hófehér sziklaszirtes, tüneményesen hangulatos környékkel, ami leginkább egy óvodában papírból kivágott csipketerítőre hasonlít. Sétacipőt és jó térdet okvetlenül vigyünk magunkkal, mert a sziklákba vájt adottságok miatt a fel és alá lépcsőzés gyakorlatilag elkerülhetetlen. Alighanem Polignano a Maréban található a környék legtöbbet fotózott helye, a szikláktól körbeölelt öböl, ami nyaranta felkapott fürdőhely, az év további részében pedig horgászparadicsom, úgyhogy csak halkan ajánlott ámuldozni. Az aprócska települést meghazudtolóan parádés éttermeket, elképesztő gin-repertoárt felvonultató bárokat találhatunk igyekezve kiszolgálni az idelátogatók magasra pozicionált igényeit. A partfal barlangjába fúrt éttermet, a Ristorante Grotta Palazzesét érdemes útba ejteni, mert később csak az életre szóló élmények között fogjuk felemlegetni, még akkor is, ha utána a hitelkártyánk napokig duzzogni fog. Furcsa szentimentalizmussal keveredik a csupa glamúr és luxi jelen és a múlt lassan hömpölygő, lusta napokkal, bejárati ajtó elé kitett hokedliken ücsörgő nagyikkal, akik afféle térfigyelő kamerákként és rögtönítélő bíróságként is funkcionálnak, ha túlságosan kurta lenne a szoknyánk vagy az elfogyasztott maligánok sarkallnának minket kissé dajdajosabb hazaútra.
A közeli, vicces nevű Monopoli homokos strandjára jártunk át a nappal csókoltatni a bőrünket, a tündéri kis óvárosában pedig érdemes sétálni egyet a kézműves portékákat kínáló boltok, isteni haléttermek között, kibukkanva a nyugodtan ringatózó kék csónakokban bővelkedő kikötőhöz.
A dimbes-dombos Matera történelme ugyan több évezredre tekint vissza, a település neve mégis egészen a közelmúltig egyet jelentett a szegénységgel. Még az 1950-es években is éltek itt családok, áram és víz nélkül rettenetes körülmények között, míg közös összefogással a megérdemelt nívóra emelték a városkát, a puritán barlanglakásokban pedig menő hotelek és tíz-ujj-megnyalós éttermek nyíltak. Az évszázadok koptatta fényes kövek emlékeztetnek minket a hihetetlen történelmi távlatra, de mára takaros porták, jólét és közbiztonság simogatja a városkát.
Alberobello, ez a dallamos nevű város jellegzetes épületeiről, a trullókról ismert. Ezek a kúp tetejű házak elmaradhatatlan, manófalva-szerű jelképei a környéknek, a XIV. századi mezőgazdasági munkások számára jelentették az otthont. A házak különlegessége, hogy kőből, mindenféle kötőanyag nélkül épültek fel, így amilyen gyorsan fel lehetett őket húzni, olyan sebesen le is lehetett őket bontani kereket oldva, kikerülve mondjuk a földesúrnak fizetendő adót. Jó, hát ez sosem volt egy szabálykövető Svájc vagy egy minden paragrafust komolyan vevő Németország, de éppen ez a barátságos zsiványság és szélesvásznú, huncut életszeretet teszi az egész országot és lakóit ennyire szerethetőkké. Ide még Schwarzeneggeresen visszatérünk!
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Shutterstock
