Omán már néhány éve flörtölt velem csalogatóan, olyannyira, hogy miatta veszítettem el szép emlékű oltatlanságomat, hiszen 2021-ben az ország kevesellte a kötelező pcr-tesztet, ragaszkodott az oltási diplomához. Annyira csábított az ország, hogy odatartottam a jobbik vállam, és inkább megbökettem magam, csak engedhessek a kísértésnek, és Muscat elcsavarja a fejemet. Ezúttal Szalála kacérkodott velem.
Persze sikerrel, ami a neve ellenére nem egy óvodai dalocska, hanem egy tömjénillatba burkolózott tüneményes város Omán déli részén, ahol Karib-tengert iriggyé tevőn türkiz a víz, közvetlen a vendégszeretet, nagy becsben vannak a hagyományok, folyamok és zuhatagok rendezik a vadregényes tájat wadikká, és ahol az állatok alakítják a közlekedést, így még teve barátom is lett.
Részemről újév napjától teljesen okafogyottá válik a téli évszak, és bátran dobhatnánk a cidris zimankót, didergős nagykabátot, hogy madárfütty rikkantsa éberré reggelente a szememet és rügyek pattogjanak az ágakon szerte-széjjel. Ellenszenvem lehet bár a mérsékelt égöv felé mértéktelen, de ettől persze ő még vállat rántva tovább gyakorolja a négy évszakot, amit Vivaldi mondott neki tollba. Ha néhány napra szívesen kikacsintanánk a jégkaparós szürkeségből, de nem szeretnénk tizen órákat repülni brutál időeltolódással megzavarva a zsörtölődésre amúgy is hajlamos bioritmusunkat, akkor arccal és bőrönddel hamarjában masírozzunk el Salalah felé.
Az általános jólétről és az ezzel kéz a kézben járó közbiztonságról, elégedett mosolyra húzódó arcokról, erős devizáról holmi olaj és földgáz gondoskodik. Ugyanakkor az ország mégsem szeretné a sarkából is kiforgatni a világot felhőkarcoló-erdőt biggyesztve a horizontra, félóránkként érkező járatokból kitüsszentett turistamegszállással, hanem hűen őrzi évszázados szorgos-dolgos hagyományait, a tájba illeszkedő építészetét, szelíd és közvetlen barátságosságát. Kő- és homoksivatagok váltogatják egymást a már-már kietlen, kissé holdbéli kopárságban, amit minden évben három hónapra szakít meg csupán júniustól szeptemberig a monszun időszak, a khareef. Ezalatt folyamatosan permetező pára-és esőzuhanyban éled újra Csipkerózsika-álmából a természet, és túlzás nélkül nemhogy a sziklák, de a villanyoszlopok is kizöldülnek, sőt mohás lesz a pálmafák mindahány égtáj felé néző oldala. Ilyenkor a környező arab országok lakói lepik el a környéket, akik számára kuriózum, hogy eső áztatja arcukat. Nekünk erre az anyatermészet kitalálta a tavaszt és az őszt, ezért mi ekkortájt bátran kerüljük messzire, hogy aztán az üde zöldbe öltöztetett vidékre érkezzünk meg a monszunt követően zuhatagokkal tarkított folyamokban halált megvető bátorsággal vadvízi evezni, a harapnivaló levegőben oxigénnel tele pumpálni csodálkozó szervezetünket vagy a Kelet Karibjának becézgetett helyen a zöld szín új árnyalataival ismeretséget kötni.
Ahogy távolodunk az idősíkon a monszuntól, úgy szürkül és sziklásodik vissza a domborzat, helyét pedig átadja a jóféle kanyonokon keresztbe-kasul száguldozó kvados kalandoknak, vagy csak a tengerparti henyélésnek minden nap egy-egy újabb könyvet kivégezve, hogy a keleti kényelem aztán makulátlanra vasalt idegrendszerrel engedjen minket hazafelé utunkra. Mert igen, a főfőfőcélpont a henyélve pihenés, mivel hazudnék, ha azt állítanám, hogy életre szóló kulturális élményeket tartogat a hely. Az óváros és a bazár a mai napig megejtően bájos középkori állapotában található, a piacon zavarba ejtően kedves és közvetlen emberekkel találkozhatunk, amitől az európai, kissé pökhendi öntudat egy pillanatra megdöbben, majd önmagától beáll a szégyenlős sarokba, miközben hallgatja a cseppet sem tolakodó, közvetlen kitárulkozásukat az aznapi fogásról, tonhaleladásról, mindennapjaik apróságaiban megtalált örömeikről.
Már az ókorban a tömjénkereskedelem meghatározó központja volt, és ma is Jemen mellett a világ dobogós tömjénexportáló országa, mely portékát szinte vallásos fanatizmussal imádják. A csakis errefelé honos boswellia fa kérgének bemetszésével kaparintják meg ezt a természeti kincset. A kéreg alól kifolydogáló gyantát hagyják megszáradni, majd vallási, spirituális célokra alkalmazzák, gyulladáscsökkentő gyógyszert készítenek belőle, eszik, isszák, parfümalapanyagként használják ezt a régi idők aszpirinjét. Az istenek verejtékeként becézgetett nettó csodaszer megkerülhetetlen portéka ezen a tájon, és a hardcore tömjéntudorok szerint a legminőségibb cucchoz itt tudunk hozzájutni, ámbár induláskor még azt sem tudtuk, hogy egyáltalán szeretnénk szert tenni rá. De aztán egyszer csak feldereng bennünk, hogy még a három keleti bölcs is ezt vitte, mint nélkülözhetetlen és praktikus termék pelenka és tápszer helyett a kis Jézusnak az arany és a mirha mellett, így aztán előbb-utóbb mindannyiunk kezébe belesimul egy zacskónyi dózis, hogy itthon megérkezve, szélesre tárva a bőröndünket azonnal ránk fújja a keleti odőrt, járulékosan megidézve a végeláthatatlan hosszú és széles, szinte néptelen, valóságos lelki wellness tengerpartokat, óriás szempillájú, tüneményesen ragaszkodó tevéket, kíváncsi csacsikat és a barátságos tekintetű helyieket. Ez a csoda hely óriási, boldog pipát tett a bakancslistám egyik sorára.
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Shutterstock
