Éljen (vagy ne) a szerelem ünnepe, a Valentin-nap!
Közeleg a nap, mikor a közösségi médiát elárasztják a boldog lánykérős, a frusztrált, kitartóan szinglis és az exek után kesergős posztok. Na meg a sok Grétsy tanár úr, akik berzenkedve levezetik, hogy ilyen ünnep nálunk nem honos, különben sem Valentin, hanem Bálint és egyébként is borzalom!
Pedig az a vád aztán igazán nem érheti az ünnepet, hogy újhullámos friss trend lenne, mivel az eredete a harmadik század végi Rómáig nyúlik vissza, ahol akkoriban éppen II. Claudius volt a császár. Mivel neki nem jutott egy Brutus, aki leszúrta volna még idejében, ezért uralkodása során olyan korszakalkotó ötletei támadtak például, hogy megtiltotta a házasságot, mert szerinte jobb katonák válnak az ifjakból, ha holmi otthon hagyott fehérnép nem tereli más mederbe a gondolataikat.
Valentin pap azonban rá sem hederített a császári parancsra, hanem lelkesen megeskette a szerelmespárokat, amiért hálából az uralkodó börtönbe vetette és halálra ítélte. A pap tiszta jósága az egyik börtönőr szívét is meglágyította, akinek Valentin összebarátkozott a lányával is. A legenda szerint a leány vak volt, a pap azonban hitének erejével csodát tett és csiribú-csiribá meggyógyította visszaadva a látását.
Valentin életét azonban ez sem menthette meg, a kivégzése napján pedig egy búcsúüzenetet küldött a lánynak, amit úgy írt alá: „A te Valentinod”, elvégre immár el tudta olvasni. A hagyomány szerint innen ered a Valentin-napi üzenetküldés szokása. 496-ig várni kellett a rehabilitációjára, amikor is I. Geláz pápa elrendelte a szentté avatását. Azóta ez az ünnep fokozatosan a szerelmes üzenetek napjává vált, és Szent Valentin lett a szerelmesek offisöl védőszentje.
Az Egyesült Államokban például több mint egymilliárd képeslapot küldenek el aznap szerelmes csacsiságokkal. A bennem lakozó kisördög kénytelen megemlíteni az egy-két éve végighallgatott beszélgetést az írószerboltos kis hölgy és a nagyon negyvenes, roppant öltönyös, rendkívül macsó vásárló között, aki arról érdeklődött, hogy akad-e olyan képeslap a repertoárban, amire az van ráírva, hogy életem egyetlen szerelmének. Megkönnyebbült az igenlő választól és máris kért belőle hármat. De persze nyilván csak félt, hogy az első kettőn elrontja esetleg az aláírást.
Ilyenkor abszolút megértem az El Paso-i állatkertet, ami azt a remek tervet fundálta ki február 14-ére, hogy a résztvevők elnevezhetnek egy csótányt az exükről, és végig nézhetik élőben vagy akár online, ahogy egy szurikáta jóízűen elropogtatja.
Igazán nem szeretnék egy Valentin-napi Grincsként bevonulni a köztudatba, különösen mivel nincs is ilyesmiről szó, sőt! Ugyanúgy ideges leszek azoktól, akik halloween-ellenes dzsihádba kezdenek, és tőlem szokatlan türelemmel, ámbár üvegvágó hangon magyarázom el nekik, hogy mindenszentek november elsején van, halottak napja másodikán, halloween pedig ezektől teljesen függetlenül október 31-én este, ami nem, nem egy ostoba amerikai szokás, hanem egy ősi kelta hagyomány. És punktum. Éppen ugyanígy reagálom le a Bálint-nap vs. Valentin problémakört is, hiszen édes mindegy, hogy miként szólongatjuk, a lényeg, hogy egy ünnep, ami abban siet a segítségünkre, hogy míg az érzelmek egy személyvonat sebességével hömpölyögnek csupán, a mindennapjaink azonban egy TGV vagy egy sinkanszen gyorshajtásával, ez a nap pedig legalább szolgáltat egy apropót, hogy megtorpanva megéljük, kimondjuk, tanújelét adjuk annak, amit a csacsi kis szívünk dobog.
Problémám csupán azokkal van, akikről tudom, hogy párkapcsolatukhoz képest Tom és Jerryé vagy a palesztin-izraeli környéké kiegyensúlyozott habos kakaónak tűnik, de azért ilyenkor kötelezően meg kell villantani a gigacsokrot, melynek elkészítéséhez learatták egy teljes holland kertészet vörös rózsa felhozatalát. Pedig a szerelem nem okvetlenül ünnepnapi virágok képében érkezik. Néha csak egy kezünk ügyébe készített kávé, egy helyettünk kipakolt mosógép vagy levitt szemetes, egy mosoly, egy összehunyorgás, egy hó alól kiásott autó vagy egy nekünk meghagyott utolsó falat.
Ráadásul - bár eddig is tudtuk, de immár Miley Cyrus meg is énekelte -, hogy a világon semmi gond sincs azzal, ha magunknak veszünk virágot, mert momentán épp az átmeneti vagy életvitelszerű szingli periódusunkat éljük. A nem kirakatba biggyesztett, hanem őszintén megélt, valós érzelmek pedig az életünk fűszerei, tetteink mozgatórugói, az üzemanyag a szívünk című motorhoz. A szerelem pedig olyan, mint a pí: természetes, irracionális és roppant fontos, de nem szükséges miatta felgyújtani a lakást egy regiment gyertyával, bármilyen jóképűek is a kiérkező lánglovagok.
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Shutterstock
