A magányosság a cukorbetegség kialakulásának kétszeres kockázatával jár együtt
A Roger E. Henriksen, a Western Norway University docense és munkatársai által végzett kutatás a magányosság és a 2-es típusú cukorbetegség (T2D) kialakulásának kockázata közötti összefüggése mellett azt is vizsgálták, hogy a depresszió és az álmatlanság is szerepet játszik-e ebben.
Egyre több kutatás mutat rá arra, hogy összefüggés van a pszichológiai stressz és az egyén T2D kialakulásának kockázata között. A magány krónikus és néha hosszan tartó szorongásos állapotot teremt, amely aktiválhatja a szervezet fiziológiai stresszválaszát. Bár a pontos mechanizmusok még nem teljesen tisztázottak, úgy gondolják, hogy ez a válasz központi szerepet játszik a T2D kialakulásában olyan mechanizmusok révén, mint például a stresszhormon kortizol emelkedett szintje által kiváltott átmeneti inzulinrezisztencia, olvasható a Medical Xpress cikkében.
Ez a folyamat magában foglalja az étkezési viselkedés agy általi szabályozásának változásait is, ami a szénhidrátok iránti fokozott étvágyat és az azt követő emelkedett vércukorszintet okozza. Korábbi tanulmányok összefüggést találtak a magányosság és az egészségtelen táplálkozás között, beleértve a cukros italok, valamint a cukorban és zsírban gazdag ételek nagyobb mértékű fogyasztását.
A kutatók a HUNT tanulmány adatait használták fel, amely a HUNT Kutatóközpont (a Norvég Tudományos és Technológiai Egyetem Orvosi és Egészségtudományi Kara [NTNU]), a Trøndelag Megyei Tanács, a Közép-Norvégiai Regionális Egészségügyi Hatóság és a Norvég Közegészségügyi Intézet együttműködésével jött létre.
Ez az adatbázis több mint 230 000 ember (önbevallásos kérdőívekből, orvosi vizsgálatokból és vérmintákból származó) egészségügyi adatait tartalmazza, amelyeket négy lakossági felmérés során nyertek: HUNT1 (1984-1986), HUNT2 (1995-1997), HUNT3 (2006-2008) és HUNT4 (2017-2019).
A HUNT2-ből 24 024 résztvevő alapinformációit vették át, miután kizárták az anyagcserezavarban, 1-es és 2-es típusú cukorbetegségben szenvedő személyeket, valamint azokat, akiknél nem álltak rendelkezésre vérvizsgálati adatok. A T2D-státusz volt a fő kimeneti változó, amely azon alapult, hogy a HbA1c (glikált hemoglobin – a hosszú távú vércukorszint-szabályozás mérőszáma) a HUNT4 felmérés során mért érték 48 mmol/mol-nál nagyobb volt.
A kutatók a magányosságot a HUNT2 adatfelvételre adott válaszokból mérték. A résztvevők jelezték, hogy az előző két hétben érezték-e magányosnak magukat, és válaszaikat egy négypontos skálán („nem”, „egy kicsit”, „eléggé” és „nagyon”) mérték. A depressziós tünetek súlyosságát a HUNT3 során kitöltött, 7 kérdésből álló kérdőívvel értékelték, amelyek mindegyike 0-3 skálán értékelhető, összesen 0-21 pontig, a magasabb pontszámok súlyosabb tüneteket jeleztek.
Az álmatlanságban szenvedő egyéneket a kérdésekre adott válaszaik alapján azonosították: „Az elmúlt 3 hónapban milyen gyakran fordult elő Önnél: „nehezen aludt el éjszaka”, „többször felébredt éjszaka”, illetve „túl korán ébredt és nem tudott visszaaludni”. Ezeket a kérdéseket a HUNT3 részeként tették fel, és a résztvevők három válasz közül választhattak: „soha/ritkán”, „néha” és „hetente többször”.
A 24 024 főből 1179 főnél (4,9%) alakult ki T2D a vizsgálat időtartama alatt (1995-2019). Ezek a személyek nagyobb valószínűséggel voltak férfiak (59% vs. 44%) és magasabb átlagéletkorúak (48 év vs. 43 év), mint a T2D nélküliek, valamint nagyobb valószínűséggel voltak házasok (73% vs. 68%) és a legalacsonyabb iskolai végzettségűek (35% vs. 23%). A résztvevők 13%-a számolt be magányérzetről.
A tanulmány megállapította, hogy a húsz évvel későbbi mérés során a magányosság magasabb szintje a kiinduláskor szoros összefüggésben állt a T2D magasabb kockázatával. Az életkor, a nem és az iskolai végzettség figyelembevétele után a kutatók megállapították, hogy azoknál a résztvevőknél, akik a „nagyon” választ adták arra a kérdésre, hogy érezték-e magukat magányosnak, kétszer nagyobb valószínűséggel alakult ki T2D, mint azoknál, akik nem érezték magukat magányosnak.
További elemzések azt mutatták, hogy ezt az összefüggést nem változtatta meg a depresszió, az elalvási álmatlanság vagy a terminális álmatlanság jelenléte, bár a csoport bizonyítékot talált az alvásfenntartási álmatlansággal való kapcsolatra.
Bár tanulmányuk nem vizsgálta a pontos mechanizmusokat, a kutatók megjegyzik, hogy a társadalmi támogatás, befolyás és elköteleződés pozitív hatással lehet az egészségmegőrző viselkedésre. Például egy barát tanácsa és támogatása befolyásolhatja az egyén egészséggel kapcsolatos döntéseit, és pozitív hatással lehet az étrendjére, a fizikai aktivitási szintjére és általános stresszérzetére.
A kevesebb társas kapcsolat és e pozitív hatások hiánya a magányos embereket érzékenyebbé teheti az olyan viselkedésre, amely növelheti a T2D kialakulásának kockázatát.
A kutatók azt tanácsolják, hogy a magányosságot vegyék bele a T2D-vel kapcsolatos klinikai iránymutatásokba.
„Fontos, hogy az egészségügyi szolgáltatók a klinikai konzultációk során nyitottak legyenek a párbeszédre az egyén aggodalmairól, beleértve a magányosságot és a társas érintkezést is”
– magyarázták javaslatukat.
A szerzők további kutatásokat javasolnak a magányosság és a T2D közötti kapcsolat mechanizmusait illetően, valamint az álmatlanság és a depresszió szerepét illetően. Következtetésük szerint „megválaszolandó kérdés, hogy a magányosság milyen mértékben vezet a stresszválaszok aktiválódásához, milyen mértékben befolyásolja a magányosság az egészséggel kapcsolatos viselkedést, és ami fontos, hogy ez a két útvonal hogyan hat egymásra a T2D fokozott kockázatához való hozzájárulás szempontjából”.
Nyitókép: Shutterstock
