Hongkong panorámája

Élménybeszámoló a legek városáról, Hongkongról

Az Élet vagy Sors, esetleg Karma, de mindegy is miképpen becézzük, ám mindenképpen nagybetűvel írandó, mert okvetlenül megérdemli a tiszteletet; elsősorban arra tanít meg, hogy az élet egy hullámvasút, és sosem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap. Élvezhetjük éppen a felfelé ívelő utat, vagy sikíthatunk lefelé száguldva a vad ismeretlen felé, de soha semmi sem megkérdőjelezhetetlenül biztos vagy állandó.


Akármit elveszíthetünk, az élményeink azonban örökké velünk tartanak, minket tanítanak és a világképünket árnyalják. Élménygyűjtésem legutóbbi állomása a nem túl közeli, de legalább irgalmatlanul távoli Hongkong volt. Mikor már tényleg minden filmet megnéztem, és az előttem ülők szokásrendjéből is kiművelődtem a repülőn, akkor leszállt végre a gépünk a legek városában. Elvégre övék a világ egyik legforgalmasabb kikötője, a legjobbnak megválasztott repülőtere, a világ legnagyobb ülő Buddhája, a világ leghosszabb mozgólépcsője, libegője és függőhídja. És persze a világ legkevesebb egy főre jutó négyzetmétere. Az biztos, hogy Moliére mizantrópjának és az efféle embergyűlölő habitusnak nem való a hely, mivel hozzávetőleg kettő budapestnyi területen éldegél hét és fél millió ember, minden talpalatnyi négyzetcentit megbecsülve és kihasználva.

Ámbár a hegyekkel dúsan megáldott városállam valójában 263, jobbára pöttöm, a tengerbe becsepegtetett szigetből áll, ám a tulajdonképpeni élet a Victoria Harbours két oldalán, a Kowloon és a Hong Kong Island-en történik, mely kettőt hidak, tenger alatt áthaladó soksávos alagutak, és 1888 óta működő kompjárat köt össze, ami voltaképpen a helyi 7-es busz. Na meg nem beszélve az európai szemnek tipikusan kínai dzsunkák tengeréről, amik a piros vitorláikkal, pláne este kivilágítva annyira lenyűgözőek, hogy az ember lányában átlag hétköznapokon durván leoltott, lepisszegett romantikus én hangosan tapsikolva dalolja el az Örömódát.

A Hongkong név a fülnek megszokhatatlan kantoni nyelven Illatos kikötőt jelent, amit egyrészt az itt a tengerbe ömlő, Gyöngy-folyónak tulajdonítanak, de mondjuk jó eséllyel gyanakodhatunk a hosszú ideig elsődleges exportterméknek számító tömjénre, ami a gyárakból és bepakoláskor a hajók rakományából áradt olyan átható tömjénillatba burkolva a várost, hogy az embernek nyakra-főre gyónni támadt kedve az intenzív templom-odőrben.

Történelmét tekintve Hongkong időnként ópium-háborúkba keveredett rendre elveszítve azokat, míg aztán a brit birodalom megelégelve a harcoskodást 1898-ban potom 99 évre polkorrektül fogalmazva mondjuk bérbe vette Hongkongot és sietve vámszabad kikötőt fabrikált belőle. 1941-től 45-ig a japánok elfoglalták a hongkongi szigeteket, de távolról sem volt ez a négy év olyan komfortos kis elnyomás, mint a britek ideje alatt. Nyakig jártak a hiperinflációban és élelmiszerhiányban, divatban volt a statárium és a tuberkolózis, olyannyira, hogy a barátságos japán vizit mintegy 1 millió fővel csökkentette a lakosok számát. 1945-ben, a világháború végén, mikor a britek diadalmasan visszatrappoltak az őket jogosan megillető gyarmatukra, egy hangos megkönnyebbült moraj futott végig a szigeteken és a helyiek csak félig muszájból lengették a lobogót, a Union Jack-et. Aztán persze a 99 év is elrepült, miként egy pillanat, de a virágzó brit uralkodás alatt Hongkong gazdaságilag megerősödött, létrejött egy multikulturális közösség, kikötőváros lett és jelenleg is a világ egyik vezető pénzügyi és kereskedelmi városa. Ám ahogy 40 éves szovjet megszállások után is össze lehet csomagolni, úgy bruttó 150 brit év is be tud férni egy nagyobbacska pakkba. Az 1997-es helyi politikai furmányt dicséri, hogy bár Kína máris ott állt, hogy a jókora pandamancsát visszategye a területre, de valahogy mégiscsak sikerült kimosolyogni az ex portugál gyarmat Makaóhoz hasonlóan egy sajátságos, úgynevezett „különleges közigazgatási terület” státuszt, amely privát politikai, jogi, gazdasági és pénzügyi rendszert engedélyez nekik, saját útlevéllel és vízumrendszerrel, mely vízumkényszert például ránk magyarokra nem terjeszti ki, de a szomszédos Kínára igen, ami azért eléggé komikus és kiválóan példázza a jószomszédi (v)iszonyt. Kína ötven évet adott Hongkongnak, ez alatt nem nyúl a gazdasághoz, hagyja, hogy majd’ teljes autonómiát élvezzen: rendelkezhet saját valutájával, lehet saját kereskedelme, oktatása és így tovább. Ravasz módon kommunisták építik a kapitalizmust itt, a világnak ezen ázsiai oldalán, s ehhez a legnagyobb ajtó éppen az illatos kikötő, Hongkong. A Big Brother óta tudjuk, hogy a nagy testvér figyel minket, így persze Kína is folyamatosan ferde szemmel néz rájuk, és nem csupán az anatómiai adottságokból kifolyólag. 3 éve nyáron a Kínai Népköztársaság előterjesztette a kiadatási törvényt, ami lehetővé tette volna, hogy bárkit kiadassanak Hongkongból Kínának, amit Hongkong erősen aggályosnak talált attól tartva, hogy ez lehetőséget szolgáltathat visszaélésekre, különösen mivel Kínában a helyi normák szerint akár jóízűen meg is kínozhatnák a kiadott hongkongiakat. A nemtetszésüknek a nemzetközileg érthető legegyszerűbb módon, utca zavargásokkal adtak hangot, ami egy darabig helyes kis szabadtéri programként működött, nevezetesen hétfőtől péntekig dolgoztak, hétvégén tüntire jártak. Ám az ősz jócskán bedurvította az eseményeket, ami a nemzetközi sajtó figyelmét is magára vonta. Előkerültek az ilyenkor szokásos macskakövek, Molotov-koktálok, utcai barrikádok, polgári áldozatok.

Magyar szemmel Hongkong egy Kelet és Nyugat határán egyensúlyozó, roppant sajátságos város, afféle New York és Bangkok szerelemgyereke keleti fűszerekkel és sosem látott felhőkarcoló-dömpinggel. A Viktória-csúcs, a Peak emelkedik egyedül a város fölé , mintha a természet sem hagyná magát az ember sarkallta csúcskísérletek tornáján. Így felkapaszkodva 552 méteres tetejére, úgy látszik, ha csak egy hajszálnyival is, de a természet győzött. Ha az ég kegyes velünk, és tiszta, napfényes időben fellibbent egy darabot felhőszoknyájából, akár a kikötői parton túli Kowloon-félszigetre is átláthat a sasszemünk. A levegőben végtelen biztonságérzet terjeng az általános jóléttől és bőségtől, csupa barátságos és segítőkész arc néz ránk, szeretik és megélik a mindennapjaikat kedélyesen tai chi-zva a buszmegállóban ácsorogva kihasználva a várakozás perceit, vagy mindenhol futva, csevegve, piknikezve. A legnagyobb kincs a terület, amit a vízből igyekeznek elcsaklizni méterről méterre feltöltve azt, hogy aztán újabb felhőkarcolókat építsenek rá. Minden talpalatnyi helyre igyekeznek becsempészni a növényzetet házfalakon, háztetőkön kint-bent, lent-fent, alul-felül, mindenütt. Imádtam, hogy az emberek nem uniformizáltak és cseppet sem törődnek a konvenciókkal. Akinek lila a haja, arany a cipője és nála van az egész hupikék törpikék gyűjteménye, hát semmi baj; ha a taxisunknak éppen a kedvenc száma megy a rádióban, akkor feltekeri a hangerőt és olyan hamisan csap az oktávok közé boldog arccal, hogy az embernek azonnal kedve támadna kiszavazni, ha nem venné figyelembe, hogy milyen csodálatos ez a szabad, felvállalt, nyitott és önazonos élet, amiben tengetik mindennapjaikat a városban, ahol a villamosok és a buszok is emeletesen az égig érnek. Itt senki nem lesz a szürkék hegedőse, úgyhogy szegényebbek lennénk egy verssel, ha Ady Hongkongban látja meg a párás napvilágot. A város és lakosai abszolút hozták a feléjük támasztott roppant magas elvárásaimat egyetlen apróságtól eltekintve, amit igyekszem celofánosra csomagolva, felmasnizva fogyaszthatóvá tenni: nos, régtől fogva van egy elméletem a szép emberekről, amit a vérkeveredéssel hozok összefüggésbe. A magyar populáció például szerintem attól elismerten tetszetős az emberi szemnek, mert a történelmünk során aki csak erre járt, az letette a, mondjuk úgy, genetikai névjegyét tatártól a törökig, orosztól németig, svábtól lengyelig, a teljesség igénye nélkül. Gondoltam én balga, a hongkongiak is így jártak, hiszen a kínai alapokat angol és japán behatások érték, nem beszélve a kikötőkben megforduló matrózseregről, akiknek moralitását jól példázza az „ahány kikötő, annyi nő” alapvetés. Gondoltam itt aztán csodás egzotikumokat fogok látni keleti arcszínnel, európai ívekkel és élekkel, fekete hajzuhatagokkal. Maradjunk annyiban, hogy nem. Mindenki nyugodtan engedje ide élete párját egy hosszabb kiküldetésre is akár! Boldogan és kiéhezve fog hazatérni! Egy életvidám, nyugodt és higgadt populáció a magyar szemnek végtelenül idegen szabálykövetési maximalizmussal. Számunkra a legkonkrétabb szabály is csak afféle halovány ajánlás, míg nekik egy sárgára váltó lámpa is egy brutál tilalomfa.

Az egyetlen baj a várossal az, hogy egy jóllakatott platina kártyát is le tudunk meríteni csupán egyetlen háztömb megtétele alatt. Bruce Lee és Jackie Chan otthona krőzusi vagyont kíván minden nap, amit egyébként az ottani átlagkeresetek biztosítanak is. Neonreklám-erdő hirdet mindent ebben a mandulavágású világban, ahol a legmagasabb az egy főre jutó Tesla és Rolls Royce száma, és nem létezik olyan világmárka, ami ne lenne jelen fél kerületnyi boltokkal és sajátságos árszabással, ez pedig máris megmagyarázza, hogy London, Róma vagy Párizs utcáin sétálgatva, betérve egy jól csengő Gucci vagy Vuitton boltba miért áll máris egy-két apró kínai cipő a lábunkon tolongva a zsúfoltságban, hiszen minden portékát azonnal maguknak akarnak, elvégre számukra az egész öreg kontinens egy nagy outlet ár.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Shutterstock