Az arcpirulásnak nem is az az oka, amit mindenki gondol
Egy új tanulmány szerint az elpirulás egyik fő kiváltó oka inkább a fokozott önismeret, a láthatóság vagy a kiszolgáltatottság érzése, mint annak kognitív számítása, hogy mit gondolnak rólunk mások.
Egy 40 kamasz és húszévesek bevonásával végzett kísérletben egy MRI-gépben fekve saját magukról készült felvételeket nézettek velük, ahogy azokon karaokéznak. Bár több bizonyíték is van a pirulás és az önismeret közötti kapcsolatra, nem feltétlenül jelenti azt, hogy meg tudjuk akadályozni, hogy ez megtörténjen.
Charles Darwin 1872-ben találóan úgy jellemezte a pirulást, mint „a legkülönösebb és legemberibb kifejezésmódot”. Ez csak fokozódik, ha valaki még fel is hívja rá a figyelmet, hogy elpirultunk.
Ennek fiziológiai oka viszonylag egyszerű: az arcba áramló vér kivörösíti az arcot, és néha a füleket, a nyakat, a mellkas felső részét és a homlokot is. De hogy miért pirul el valaki, az nem teljesen világos. Szégyen vagy zavar egy ügyetlen hiba vagy egy jól megérdemelt bók miatt, vagy az az érzés, hogy mindenki számára láthatóvá válik, mert hirtelen aggódnak amiatt, hogy mások mit gondolnak róluk, és elítéltnek érzik magukat? Vagy ez egy önkéntelen, érzelmi reakció, amely még azelőtt kialakul, hogy egy pillanatig is gondolkodhatnánk rajta?
Egy 2004-es tanulmány megállapította, hogy az arc egyik oldalán intenzívebb lehet a pirulás, mint a másikon, ha valaki éneklés közben oldalról nézi az illetőt. Ez, hasonlóan sok ezt vizsgáló tanulmányhoz (például a legújabbhoz), annyira kis mintaszámú volt, hogy nem lehet belőlük erős következtetéseket levonni.
„Míg a félelem okozta sápadtság megmagyarázható a véráramlás átirányításával a bőrből a vázizmokba, kevésbé nyilvánvaló, hogy a bizonyos típusú szociális kényszerhelyzetek miatti zavarodottságot miért kísérné fokozott véráramlás az arctájékon”
– írta Ray Crozier pszichológus 2010-ben a Brit Pszichológiai Társaság számára.
Ebben az új tanulmányban Milica Nikolic, az Amszterdami Egyetem pszichológus kutatója és kollégái megpróbálták kibogozni a pirulással kapcsolatos néhány kérdést a karaoke-énekesek agyi szkennelésével, akiknek saját magukról vagy más emberekről készült felvételeket mutattak éneklés közben.
Meglepő módon, csak néhány tanulmány térképezte fel az agyi aktivitás mintáit azoknál az embereknél, akiket zavarba hoztak vagy öntudatra ébresztettek, és bár a fokozott izgalom fiziológiai jeleit észlelték, egyik sem mérte kifejezetten a pirulás mutatóit. Nikolic és munkatársai azt találták, hogy a női önkéntesek arca forróbb lett, amikor saját magukat, illetve másokat néztek énekelni, ami nem is olyan meglepő.
A funkcionális MRI (fMRI) agyi vizsgálatok még árulkodóbbak voltak. Kimutatták, hogy a pirulás aktiválta az érzelmi izgalomban és a figyelemben részt vevő agyi területeket, míg a mentalizálásban – vagyis a saját vagy valaki más viselkedésének, gondolatainak vagy szándékainak elképzelésében vagy átgondolásában – részt vevő régiók „feltűnően hiányoztak”.
„Ezek az eredmények hozzájárulnak a pirulás természetéről folyó elméleti vitákhoz, és alátámasztják azt az elképzelést, hogy a magasabb rendű szociokognitív folyamatok nem feltétlenül szükségesek a piruláshoz”
– állapították meg a kutatók.
Hozzátették, hogy eredményeiket azonban kellő óvatossággal kell értelmezni, mivel az olyan „összetett és átható mentális folyamatokhoz kapcsolódó agyi aktivitásminták, mint az arousal, a figyelem és a mentalizáció, nem teljesen elkülönülnek egymástól”.
Nyitókép: Shutterstock
