Valódi gyászt érzünk II. Erzsébet királynő iránt?
Angliában, na, meg a világ minden táján sokan szerették a szeptember 8-án elhunytII. Erzsébet királynőt. Egy egész nemzetnek adta a folytonosság érzését nyugodt és viharos időkben egyaránt, és mindezt méltósággal tette, méghozzá nagyon hosszú ideig.
Stabil és teljesen megbízható viszonyítási pont volt egy állandóan változó világban. Hét évtizedes trónviszonyai után a monarchiát mint intézményt ellenzők egy része számára is magát a nemzetet testesítette meg. Nem csoda, hogy az emberek szerették őt, és sokukból gyászreakciót vált ki az uralkodó halála.
Ha hinni lehet az angol médiának, pontosan ez történik. Az újságok és a tévécsatornák elmondása szerint az emberek gyászolnak, és hogy „mindannyiuk számára nehéz időszak következik a halála utáni alkalmazkodásban”. Mintha ez egy családi halálesethez vagy egy nagyon közeli barát halához lenne hasonlítható. Könnyű elragadtatni magunkat az ilyen típusú narratívákban, de a valódi gyász egy egészen másfajta élmény.
A szeretet sokféle formájú és intenzitású lehet. Általában (nem mindig) szeretjük a közvetlen családtagjainkat, de másokat is szerethetünk őszintén. Azonban azon személyek száma, akik mélyen jelentenek számunkra valamit, valójában nagyon kicsi, ahogyan azt a kutatások is kimutatták. Ezen az aprócska számon túl vannak mások, akik különböző szerepekben és különböző jelentőséggel népesítik be létezésünket, a kollégáktól, szomszédoktól és ismerősöktől kezdve a tévés személyiségekig, művészekig és politikusokig.
Amikor a személyes univerzumunk külső rétegeiben élő ilyen személyek egyike meghal, olyan érzéseink támadhatnak, amelyek bizonyos szempontból megegyeznek a gyásszal: sajnáljuk, hogy meghalt, emlékszünk, hogy miért szerettük őket, egy ideig talán nehezen fogadjuk el a halálukat, és úgy érezzük, mintha még mindig itt kellene lenniük velünk. De ez nem egyenlő egy valódi gyászreakcióval, mutat rá Rafa Euba pszichiáter a Psychology Today cikkében.
A királynő halála miatti gyászunkat a családban bekövetkezett halálesethez hasonlítani (vagy ezt a hasonlóságot sugallni, ahogyan azt a médiában sokan tették az elmúlt napokban) lekicsinyli annak a fájdalomnak a nagyságát, amelyet akkor érzünk, amikor egy valóban jelentős veszteséggel szembesülünk, és azokat a nehézségeket, amelyeket a feldolgozása során esetleg el kell viselnünk.
A brit médiumok némelyike által említett „hosszú alkalmazkodási időszak”, amire szükségünk lesz, hogy szükségünk lesz arra, hogy elfogadjuk a királynő halálát, valójában szinte azonnal véget ér, és nem azért, mert sekélyes lények vagyunk, hanem mert az élet elviselhetetlen lenne, ha teljes gyászreakciókba kezdenénk, amikor meghal valaki, akit soha nem ismertünk.
Sokan szerették II. Erzsébetet, de csak annyira, amennyire szeretni tudtak egy olyan embert, akivel soha nem érintkeztek, és aki olyan távol állt tőlük a társadalmi rétegben, amennyire csak lehetett. Hiányozni fog nekik, de elvesztése csupán egy lábjegyzet lesz az élettörténetükben.
Nyitókép: Getty Images / Sean Gallup
