Légy önmagad, mindenki más már foglalt
Társszerzőnk, László Nicole az önbizalom, önszeretet és az egyediség fontosságára hívta fel figyelmünket legújabb írásával.
Anyukám a megmondhatója, hogy milyen szófogadatlan, öntörvényű gyerek voltam. A leginkább működő stratégiának az bizonyult, ha kerek perec megtiltották nekem, amit el szerettek volna érni nálam, mert akkor azon nyomban azt akartam csinálni. Ráadásul a tipegős szabálykövetésre alkalmatlanságot azóta kibővítettem némi dacos dafke-attitűddel, na meg aztán az általános iskolában megismerkedtem és egy életre viszonyt is kezdtem bizonyos Ady Endrével, aki megtanított arra, hogy soha ne legyek a sorba beálló szürkék hegedőse, és hogy milyen hatalommal tud bírni az a szó, hogy Akarok!
Azóta is szívesen ragaszkodom az egyedül nevelt, sokszor meglehetősen sarkos saját véleményhez, az önazonossághoz, a megátalkodottan dacos optimizmushoz, a semmitől nem félő, egyszer majd ráfázom-bátorsághoz, és a korral mellém szegődő úri allűrhöz, az őszinteséghez. Barátocskáim szép lassan megtanulták, hogy kizárólag abban az esetben firtassák a véleményemet, ha lelkileg felkészültek a válaszra is. Nem kizárt, hogy a mindenből tréfát űző bohémság a felületes szemlélő számára kissé flúgosnak tűnik, de mondjuk abszolút vállalom, mert az én életemet speciel jelentősen megkönnyíti ez a fajta hozzáállás. Az őrültségnek egyébként egyáltalán nem kellene negatív jelentést hordoznia, ugyanis, ha nem vagy teljesen százas, az éppen csak annyit jelent, hogy szórakoztató vagy. Szerintem ezt a kifejezést az unalmas emberek találták ki és használják előszeretettel a vicces és egyéniséggel bíró, önmagukat felvállalni merő emberek leírására. Persze hazabeszélek. Már megint.
Biztosra vehető, hogy minden emberre, aki szerint túlságosan is furcsák, már-már kissé kettyósak vagyunk, lesz legalább egy, akinek tetszeni fog, hogy ki merünk tűnni a tömeg című szürke masszából. Minden emberre, aki szerint epeömlésesen sokak vagyunk, fog jutni egy, aki hálás azért, mert önazonos valóságosságunk imponáló ebben a csupa filter, pozőr világban. Minden emberre, aki szerint férfiakat megszégyenítő keménységgel és túl sokat dolgozunk, akad majd valaki, aki leborul a tettvágyunk és a lendületünk előtt. Minden emberre, aki szerint léhűtő nihilisták vagyunk, lesz olyan, aki méltányolja a tyúkanyós családegyesítés, a házi tűzhely őrzésének fontosságát. Minden emberre, akit bosszant a szélesvásznú öntudatunk és magabiztosságunk, betoppan majd valaki, akit inspirál önmagunk simogató megbecsülése. Minden emberre, aki szerint túl csendesek vagyunk, érkezik majd valaki, aki szereti érdeklődő és őszinte hallgatóságunkat. De lesz persze olyan is, aki szerint túl hangosak vagyunk, de egy percig se rajzoljon barázdákat az aggodalom a homlokunkra, mert bizonyosan bekopog majd valaki, aki azért hálás, mert rávilágítottunk a lényegre, összegereblyéztük, csokorba gyűjtöttük és kimondtuk helyette, amit gondolunk, neki pedig már csak bólogatnia kell egyetértően.
Nyilván lesz olyan is, aki szerint túl érzékenyek vagyunk (nem, ilyen nálam nem lesz), de a másik kezével a sors bizonyosan az utunkba navigál valakit, aki pedig éppen az érzéseink, urambocsá gyengeségünk őszinte felvállalásáért fog magasztalni. Persze lesz olyan is, aki szívtelen keménységgel fog vádolni, de az igazságosság alapján máris érkezik valaki, aki felnéz a rendíthetetlen, minden akadályon átcihelődő erőnkre. Lesz, aki túlságosan zárkózottnak gondol, más pedig megsimogatja a buksinkat, amiért őrizzük a magánszféránkat és falakat húzunk. Ismét más majd úgy érzi, hogy óriási olvasztótégelyben dorbézolunk mindenféle fura szerzet előtt szélesre tárva a kapukat, de jön majd valaki, aki esetleg éppen attól borul térdre, hogy milyen sokszínű az érdeklődésünk, mennyire nyitottak, befogadóak vagyunk és mennyire akadálymentesen áramoltatjuk az érzéseinket a legkülönfélébb szerzetek között.
Nem dolgunk mindenkinek megfelelni, ráadásul totálisan lehetetlen is. Válasszunk magunknak egy csinos kis páncélt, ami a nyári melegben hűvösen simogat, télvíz idején pedig megóv esőtől, széltől, Don Quijotét jobb napokon még a szélmalmoktól is. Béküljünk meg magunkkal és nevelgessük az önbizalom palántánkat masszív és viszontagságoknak is ellenálló magabiztossággá. Ámbár a magabiztosság sem azt jelenti, hogy mindenki szeretni fog, csak azt, hogy nem baj, ha nem.
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Shutterstock
