A felnőttkori magány összefügg a gyermekkori traumával

A gyermekkori traumának életre szóló következményei lehetnek, amelyek számos tényezőtől függnek, többek között az eredeti trauma életkorától, attól, hogy a trauma elszigetelt esemény volt-e vagy krónikus, a szülői vagy elsődleges gondozói támogatás jelenlététől vagy hiányától, a gyermek természetes ellenálló képességétől, valamint a trauma súlyosságától és időtartamától.

A trauma típusától függetlenül annak következményei hosszú távú érzelmi sebeket hagyhatnak maguk után, amelyek növelik a gyermekkori kötődési zavar kialakulásának kockázatát, valamint a felnőttkori kapcsolati trauma kialakulásának lehetőségét, beleértve a mély magányosság érzését.

A felnőttkori magányra vonatkozó jelenlegi statisztikák megdöbbentőek. Az amerikai felnőttek több mint 58 százaléka tartja magát magányosnak, még akkor is, ha párkapcsolatban él. A fiatal felnőttekről azt mondják, hogy kétszer nagyobb valószínűséggel tapasztalják a magányosságot, mint az idősebbek, a 18 és 24 év közöttiek 79 százaléka állítja, hogy magányosnak érzi magát. Hasonlóképpen, a 18-34 év közötti felnőttek 42 százaléka állítja, hogy mindig magányosnak érzi magát, míg az 55 éves vagy annál idősebb emberek csupán 16 százaléka érzi ezt, számol be róla a Psychology Today.

Ezek a statisztikák az Egyesült Államokban jelenleg tapasztalt átlagokat reprezentálják. A gyermekkorukban jelentős bántalmazást, elhagyást vagy elhanyagolást átélt emberek aránya és százalékos aránya valószínűleg még magasabb arányban számolnak be magányosságról.

A gyermekkori érzelmi elhanyagolás történetében gyakran számolnak be mély magányérzetről. A felnőttkori kapcsolati trauma és a magányosság jelei lehetnek a következők:

• Nehézségek az egyedüllétben – állandó igény az ingerekre vagy valamire, ami eltereli a figyelmüket
• Nehézségek önmaguk vagy érzelmi szükségleteik megértésében
• Az üresség mély érzése, amely „unalomként” jelentkezhet
• Értéktelennek, vagy végzetesen hibásnak érzi magát
• Embereknek való megfelelés
• Mérgező pozitivitás
• Következetlen határok
• Mély szégyenérzet vagy bűntudat

A magány további magányt szülhet

Mivel a magány a szégyenérzethez és az elégtelenség érzéséhez kapcsolódik, a krónikus magányérzetet átélő felnőttek igen ügyesen el tudják palástolni, és megtanulják elrejteni azt. Például sokan, akik a magányosság érzésével küzdenek, mérgező pozitivitással próbálhatják túlkompenzálni sebezhető érzéseiket – amikor a „ne aggódj, légy boldog” olyan mérgező mantrává válik, amely pillanatnyilag eltaszítja a szégyent és a magányt.

Lehet, hogy depressziósabbá válnak, vagy szociálisan kínosabbnak érzik magukat, mivel fenn kell tartaniuk egy „szociális maszkot”, ami súlyosbíthatja a magányosság érzését. Mások felszínes kapcsolatokkal, öngyógyítással vagy függőségekkel, például videojátékokkal terelik el a figyelmüket. Egy nemrégiben készült tanulmány például megállapította, hogy a magányosság, a depresszió, a szorongás és az unalom érzése pozitívan korrelál a felnőttkori kényszeres játékfüggőséggel.

Ezek az eredmények azt sugallják, hogy minél depressziósabbnak, magányosabbnak vagy unalmasabbnak érzi magát valaki, annál nagyobb a kockázata annak, hogy játékfüggővé válik, mivel így kerülheti el a sebezhetőbb érzéseket, amelyek még magányosabbá tehetik.

A gyermekkori trauma szorosan összefügg számos rendellenességgel, többek között szociális fóbiákkal, szorongással, depresszióval, komplex PTSD-vel és egyes személyiségzavarok fokozott kockázatával. Ezek csökkenthetik a személy hatékony szocializációs képességét: egyesek esetleg nem akarnak barátkozni, míg másokat kiközösíthetnek vagy megfélemlíthetnek, ami kihat az értéktudatukra.

A korai traumát átélt gyerekeknek gyakran nehézséget okoz a másokkal való kapcsolatteremtés, vagy csak akkor érzik úgy, hogy kívánatosak, ha segítenek másokon. Ez a dinamika felnőttkorban gyakran általánossá válik, mint a traumára adott „hízelgő” viselkedés, amikor a személy figyelmen kívül hagyja és elhanyagolja saját szükségleteit annak érdekében, hogy másokét elé helyezze.

Egy másik tényező, amely növelheti a magányosság érzését, a közösségi média. Mivel a közösségi média megkönnyíti a másokkal való hiteles kapcsolat elkerülését, sok felnőtt, aki a magányosság érzésével küzd, végül negatívan erősíti magányát azzal, hogy a közösségi médiában kapcsolódik másokhoz. Minél inkább a közösségi médiához fordulunk, hogy kitöltsük a kapcsolat hiányát, annál nagyobb a kockázata annak, hogy magányosabbnak érezzük magunkat.

Hasonlóképpen, ha megtapasztaltuk a „szeretetbombázáson”, felszínes kapcsolaton vagy érzelmi elkerülésen alapuló nárcisztikus kapcsolatokat, ezek miatt a trauma túlélője kevésbé valószínű, hogy egy újabb kapcsolatra adjon esélyt, mert attól fél, hogy újabb mérgező helyzetet vonz az életébe. Az eredmény az, hogy a magányosság érzése fokozódhat, ami további szociális visszahúzódást eredményezhet.

Kapcsolataink minősége felülmúlja a mennyiséget, amikor a magányosság érzésének leküzdéséről van szó. Ha megtanuljuk, hogyan ismerjük fel, hogy mit érzünk, elkezdhetjük érvényesíteni minden érzelmi tapasztalatunkat. Azáltal, hogy jobban megértjük az elme/test/érzelem kapcsolatunkat, felvilágosítjuk magunkat arról, hogy hol lehetnek kielégítetlen érzelmi szükségleteink. Ez viszont segíthet finomhangolni a sebezhetőbb érzéseinket, amelyeket esetleg szokásaink szerint eltaszítunk magunktól, vagy megpróbáljuk elkerülni, és ezek közé tartozhat a magányosság érzése is.

Nyitókép: Unsplash