Mogorva vagy? Kifejezetten hasznos lehet néha

Mivel a pszichiátria nagyrészt megelőzte a pszichoterápiát, amely nem biológiai megközelítésekre, például beszélgetésre és tanácsadásra támaszkodik, a pszichoterapeuták alternatív kihívásokat kerestek. Az egyik gyakori megközelítés a mentálisan egészséges emberek boldogságának fokozására összpontosít, ahelyett, hogy a szenvedők lelki fájdalmát és traumáját enyhítenék.

Ezt pozitív pszichológiának nevezik, és az utóbbi időben nemcsak pszichológusok, hanem szociális munkások, életvezetési tanácsadók és new age terapeuták is részt vesznek benne. Vannak azonban bizonyítékok arra, hogy a megközelítésnek van negatív oldala is, írja a ScienceAlert.

A pozitív pszichológusok talán leggyakoribb tanácsa az, hogy ragadjuk meg a napot, és éljünk a pillanatnak. Ha így teszünk, pozitívabbak leszünk, és elkerülhetjük a három leghírhedtebb érzelmi állapotot, a sajnálkozást, a haragot és az aggodalmat.

Ez a szemlélet azt javasolja, hogy kerüljük el, hogy túl sokat foglalkozzunk a múltbéli megbánással és haraggal, vagy a jövővel kapcsolatos aggodalmakkal. Az emberi pszichológia azonban evolúciósan arra van beállítva, hogy a múltban és a jövőben éljen. Más fajoknál ösztönök és reflexek segítik a túlélést, de az emberi túlélés nagyban támaszkodik a tanulásra és a tervezésre.

Nem lehet tanulni anélkül, hogy a múltban élnénk, és nem lehet tervezni anélkül, hogy a jövőben élnénk. A megbánás, például, amely a múltra való visszagondolással szenvedésre késztethet bennünket, nélkülözhetetlen mentális mechanizmus ahhoz, hogy tanuljunk a saját hibáinkból, és elkerüljük azok megismétlését.

A jövővel kapcsolatos aggodalmak szintén elengedhetetlenek ahhoz, hogy motiváljanak minket arra, hogy tegyünk valamit, ami ma kissé kellemetlen, de a jövőben nyereséget hozhat, vagy megkímélhet minket egy nagyobb veszteségtől. Ha egyáltalán nem aggódnánk a jövő miatt, talán nem is foglalkoznánk a tanulás megszerzésével, nem vállalnánk felelősséget az egészségünkért vagy nem raktároznánk el élelmiszert.

A sajnálathoz és az aggodalomhoz hasonlóan a harag is instrumentális érzelem, megvéd minket attól, hogy mások visszaéljenek velünk, és arra motiválja a körülöttünk lévő embereket, hogy tiszteletben tartsák az érdekeinket.

A kutatások még azt is kimutatták, hogy a tárgyalásokon a düh bizonyos fokú megjelenése hasznos lehet, és jobb eredményekhez vezethet. Mi több, a negatív hangulat általában véve is igen hasznos lehet – kevésbé hiszékennyé és szkeptikusabbá tesz bennünket.

Tanulmányok becslései szerint a nyugati emberek 80 százaléka valójában optimista elfogultsággal rendelkezik, ami azt jelenti, hogy többet tanulunk a pozitív tapasztalatokból, mint a negatívakból. Ez néhány rosszul átgondolt döntéshez vezethet, például ahhoz, hogy minden pénzünket egy olyan projektbe fektetjük, amelynek kevés esélye van a sikerre. Szóval, tényleg szükségünk van arra, hogy még optimistábbak legyünk?

Az optimizmus torzítása például a túlzott magabiztossággal függ össze – azzal a meggyőződéssel, hogy általában jobbak vagyunk másoknál a legtöbb dologban. A túlzott magabiztosság problémává válhat a kapcsolatokban (ahol egy kis alázat megmentheti a helyzetet). Azt is eredményezheti, hogy nem készülünk fel megfelelően egy nehéz feladatra, és másokat hibáztatunk, ha végül kudarcot vallunk.

A védekező pesszimizmus ezzel szemben segíthet a felkészülésben, különösen a szorongó embereknek, akik pánik helyett viszonylag alacsonyra teszik a lécet, így könnyebben, nyugodtabban vehetik az akadályokat.

Kapitalista érdekek

Mindezek ellenére a pozitív pszichológia nyomot hagyott a nemzeti és nemzetközi szintű politikai döntéshozatalban. Egyik hozzájárulása az volt, hogy vitát váltott ki a közgazdászok között arról, hogy egy ország jólétét kizárólag a növekedéssel és a GDP-vel kell-e mérni, vagy a jólét általánosabb megközelítését kell-e alkalmazni.

Ez ahhoz a félrevezető feltételezéshez vezetett, hogy a boldogságot úgy lehet mérni, hogy egyszerűen megkérdezzük az embereket, boldogok-e vagy sem. Így épül fel az ENSZ boldogságindexe, amely az országok boldogságszintje alapján nevetséges rangsort állít fel az országok között Eyal Winter, P.W.S. Andrews és Elizabeth Brunner, a Behavioural/Industrial Economics, Lancaster University professzorai szerint.

Bár a boldogságról szóló kérdőívek mérnek valamit, ez nem a boldogság önmagában, hanem az emberek hajlandósága arra, hogy beismerjék, hogy az élet gyakran nehéz, vagy pedig az a hajlamuk, hogy arrogánsan dicsekedjenek azzal, hogy mindig jobban teljesítenek, mint mások, teszik hozzá a szerzők.

A pozitív pszichológia túlzott összpontosítása a boldogságra, és annak állítása, hogy teljes mértékben mi irányítjuk azt, más szempontból is káros.

Edgar Cabanas nemrégiben megjelent, Happycracy című könyvében azt állítja, hogy ezt az állítást cinikusan használják fel a vállalatok és a politikusok arra, hogy az élettel való enyhe elégedetlenségtől a klinikai depresszióig terjedő mindenért a gazdasági és társadalmi szervekről a felelősséget magukra a szenvedő egyénekre hárítsák.

Végül is, ha teljes mértékben mi irányítjuk a boldogságunkat, hogyan hibáztathatjuk a munkanélküliséget, az egyenlőtlenséget vagy a szegénységet a nyomorúságunkért? Az igazság azonban az, hogy nem mi irányítjuk teljes mértékben a boldogságunkat, és a társadalmi struktúrák gyakran teremthetnek viszontagságokat, szegénységet, stresszt és igazságtalanságot – olyan dolgokat, amelyek alakítják az érzéseinket, magyarázza Cabanas.

Azt hinni, hogy csak úgy jobbnak gondolhatjuk magunkat, ha a pozitív érzelmekre összpontosítunk, amikor anyagi veszélyben vagyunk vagy komoly traumán mentünk keresztül, legalábbis naivitás.

Nem tudjuk teljes mértékben kontrollálni a boldogságunkat, és hogy a boldogságra való törekvés inkább nyomorulttá, mint boldoggá teheti az embereket, figyelmeztetnek Winterék.

„Ha arra utasítunk valakit, hogy legyen boldog, az nem sokban különbözik attól, mintha arra kérnénk, hogy ne gondoljon a rózsaszín elefántra – mindkét esetben az elméje könnyen az ellenkező irányba mehet. Az előbbi esetben a boldogságra vonatkozó cél teljesítésének elmaradása jelentős frusztrációt és önvádat okoz.”

Nyitókép: Shutterstock